Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Mizser Attila: Lovasiskola (tanulmány Hajnóczy Péterről)
Lovasiskola 19 feküdtek a fűre a napozók közé, és Krisztina most a fiút kezdte faggatni, kedves, csevegő, de határozott hangon, mint aki tisztán akarja látni a dolgokat” (17.). Az utolsó bekezdésben újrarendeződik a szituáció, megidézve a címben jelölt látomást is: „A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki. A városon túl - tudta - édesvizü patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben” (108.). A két szöveghely közötti analógiák és ellentétek mintegy a regény megfejtését hordozzák, hiszen azt a tükörszerkezetet jelzik, amely a regény egészén végigvonul: az írás lehetősége, a történetek elbeszélhetősége; illetve az ezt dcstruáló, különböző típusú vizuális szegmensek viszonya hirtelen megfordulni látszik. A felismerés ugyanis a látáshoz kötött: Krisztina látni akar (ahogy neve is mutatja, egyfajta igazsághordozóként, megváltóként funkcionál a műben), a regény végére pedig a hős is lát: az írás mint médium nem az igazságot hordozta, hanem épp annak ellcplezésében ját-szott szerepet, amennyiben saját materiális jellegében elvonta a figyelmet a látás gesztusáról. A regény kihagyásos képi beszéde, amely során nemcsak a történet szálazó- dik szét, hanem az én is destruálódik, egyfajta apokaliptikus beszédmódként is interpretálható, hiszen mind a cselekmény (az író identitásának destrukciója, valamint a Krisztina-kapcsolat eleve halálra ítéltsége), mind pedig a szövegszervezödés (-szét- szálazódás) egésze a vég prekonccpcionálása, vagyis Hajnóczy kisregénye olvasatunkban a végről való posztmodem beszédmód egy megvalósulása. A szövegtöredékekből felépülő kollázs nemcsak azt a jelenséget prezentálja, amelyet Lyotard a „grand recit” korának a letűnése kapcsán nevez meg,12 hanem a vég folytonossága jellemzi a könyvet, amely a keresztény apokaliptikus szemlélet egyik karakteres aspektusa.13 Demeter M. Attila Augustinus-interpretációja szerint „a vég tehát, »az az óra«, amelyben »az Úr megjelenik«, az egész idő, tulajdonképpen az egész keresztény idő (»az Evangélium hirdetésének ideje«) [...] Az az idő, ami mindig is itt van, de ami ugyanakkor mindig csupán közeleg, úgy azonban, hogy már el is múlt, nem más, mint az idő lényegeként értett pillanat [...] Csakhogy ez a most, a pillanat - és ez a bökkenő -, ha »nem zuhanna múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik? Hiszen létezésének oka éppen az, hogy nem lesz. Nem mondjuk tehát valóságos időnek, csak úgy, ha arra törekszik, hogy majd ne legyen«. Amaz idő tehát, az utolsó óra, a pillanat, amikor mindennek vége, tulajdonképpen fikció - de meglehet, hogy általában idő sincs már, hiszen az idő »lényege«, a pillanat, nem létezik; nincs tehát idő, itt a vég, elmúlt már, de még mindig közeleg.” A narratíva azon sajátossága, mely szerint az írás, amelyről szó van, mindig csak temporális eltoltságában, eljövendőként létezik, némiképp rokonságot mutat a fentebbi sorokkal, hiszen az írás „nemléte” az, amely lehetőséget ad a mediális játéktér kialakulására, valamint az identitás- és narratívaképződés játékára. A szöveg tétje az identitás feltárása, amely az ideális szöveg megalkotódása lenne, ez azon-
