Irodalmi Szemle, 2011

2011/7 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: Balesetek, útközben (novella)

22 Szalay Zoltán érő, mondta Mag Arnold, na és a feleségedé? A feleségemé, kiáltott fel Viktor őr­mester, szőke, szőke, hosszú szőke haja van. Barnásszőke, barnás. Szőkésbarna, in­kább szőkésbarna, és rövid. És még nem írt ma egyetlen SMS-t sem. Mag Arnold úgy látta, sötétedni kezd: dús, szürke esőfelhők nyomultak az ég­boltra minden irányból, szinte érezni lehetett a súlyukat, nyomták a mellkast, nyom­ták a koponyát. Viktor őrmester hirtelen befordult egy elhagyatott mellékútra, amely különösen egyenetlen volt, alig maradt már valami az aszfaltrétegből, inkább csak a gödrök között bújtak meg némi kis úttestdarabkák. Tudok egy rövidítést erre, mondta Viktor őrmester. Egy erdőféleségbe értek, jobbra tőlük szűk kanális, gémek és darvak riadtak fel a kocsi hangjára, és szálltak el előttük, olykor majdnem súrol­va szárnyukkal a szélvédőt. Micsoda egy hely, mondta fennhangon Mag Arnold. Odébb néhány őzsuta kezdett eszeveszett rohanásba, a kocsival párhuzamosan sza­ladtak, míg be nem szökelltek a fák közé. Viktor őrmester nyomta a gázt, nem ér­dekelték a gödrök, néha oldalra nézett, s felhorkant, kurva madarak, kurva őzek. Végül kiértek egy hatalmas töltés mellé, az út felvezetett a tetejére, végig aszfalto­zott volt a teteje, tőlük jobbra a kanális, alaposan felduzzasztva, akár egy tengerö­böl. Kis drótköteles komphoz értek, senki más nem várt a kikötőben, a személyzethez tartozó két nyurga férfi - lehettek vagy hatvanévesek, és szemlátomást részegek -, egy táplit szereltek éppen, aminek összegubancolódott a hálója. Viktor őrmester le­állt mellettük, és vártak. Sosem érünk oda, jegyezte meg Mag Arnold, mikor elérték a másik partot. Viktor őrmester ásított, megnézte a telefonját, és azt mondta, meg kellene inni már valamit. Mag Arnold nem nézett a telefonjára, a rendőr mobilját próbálta meglesni, hány órát mutat, de mire kivette volna, Viktor őrmester megint megmarkolta, és nyomogatni kezdte. Viktor őrmester valamiféle ünnepélyes vigyorba torzult arccal jegyezte meg, na itt lennénk, mikor beértek a kisvárosba, amelynek már közel kellett lennie K.-hoz. Miféle hely ez, kérdezte Mag Arnold, mikor leparkoltak egy düledezőfélben lévő kocsma előtt. Viktor őrmester szúrós tekintettel nézett rá, mintha különösen durva dolgot mondott volna. Odabent főleg öregemberek üldögéltek, szótlanul, egy-egy fröccs mellett. Leültek az utolsó szabad asztalhoz, mellettük néhány ficsúr pálinká- zott. Viktor őrmester hangosan sóhajtgatott. Mikor kijött a pincérnő, egy szemüve­ges, sovány asszony, Mag Arnold lemondóan legyintett, és kért egy sört; Viktor őr­mester hosszú tétovázás után vodkát rendelt, tisztán. Nem megyünk tovább, vagy mi, kérdezte Mag Arnold, most iszol, vagy mi? Viktor őrmester nem szólt semmit, nézelődött, s mikor megérkezett a vodkája, gyorsan bekapta, és újat kért. Mit bizse­regsz, mi?, kérdezte Mag Arnold, miközben Viktor őrmester egyre csak a mobilját nézegette, s forgatta a kezében. A harmadik vagy a negyedik vodkája után lassan felállt, megigazította az ingét, és megszólalt, úgy, hogy mindenki hallja, elnyom­va a halkan duruzsoló rádió hangját. Ki mondta?, kérdezte, s a szomszéd asztalnál ülő ficsúrok felé fordult. Mag Arnold felállt, Viktor őrmester vállára tette a kezét,

Next

/
Thumbnails
Contents