Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - SZEMLE - Márkus Béla: Balázs F. Attila: Minimál
88 SZEMLE ölt testet. Az utóbbitól viszont jó érzékkel óvakodik, hisz akár a parlamenti pártokon gúnyolódik, akár a Jeanne d’Arc égetését hírül adó korunkbeli képzelt médiumokon - közhelyekbe botlik, szikár szellemességre is alig futja tőle. Ezért sem szabad számon kérni a versek beszélőjén, amit egyébként Sza- lay Zoltán stílusosan tömör, világosan eligazító utószavát olvasva kedvünk támadna: a minimalizmus programját. Balázs F. Attila költészetfelfogása igen távol esik attól, hogy a legkisebb mértékben is megfeleltetni próbálná az amerikai irodalomnak ezen a néven jegyzett - főleg - prózaelképzeléseivel. Hogy - mondjuk - Carver, Ann Mason, Barthe- leme vagy mások nyomán újfajta csodálatot ébresztene a munkásosztály élete iránt, az irodalmi új-realizmus vonzásában, ismerősként, sőt valósként mutatva be a jelén világ nyelvi, képi megnyilvánulásait. Az apróságok, a részletek iránti elkötelezettsége már csak azért sem jöhet szóba, mert a minimalista irodalom elveitől eltérően a valóság elmesél- hetősége számára nem technikai kérdés, hanem filozófiai prob-léma volna. Létfilozófiája egzisztencialista gyökerű: nemcsak a „semmi” kitüntetett szerepe szerint, hanem a halállal mért élet alapján is. „...farkasszemet néz velem / az üres pad — / Isten nem ér rá velem találkozni” - szól az utolsó vers, a korábbiak pedig az ég és a csillagok metaforáival fejezték ki az ember magára hagyatottságának és a halállal való eljegyzett- ségének gondolatát. Egy helyütt csillagpor szitált, annak a tudatával, hogy „egyszer egy kéz / letörli az eget”. Másutt „mint sötétben elvetett / kő / hull csillagom / a hivalkodó égen / fénytelenül” - hűen ahhoz a mitológiai gondolkodáshoz, amely a hulló csillagban az égi hatalmak jeleivel együtt az isteni tagadását látja. Tanulni a halált - mondja egy harmadik vers, egy negyedik szerint pedig „mindig a nagy vad / retináján mozogsz”. Vigasz? A test és a lélek kettéválásáról szóló keresztényi tanítás adta: mindegy, mi az ember a földön, mivel foglalkozik, mekkora dicsőség övezi, mert „ugyanaz a fekete madár csippenti fel / az elhagyott testünkből / - mint gubóból - / szabaduló pillangót”. Ami a lírai én, a kevés szóval beszélő nyelvi és képi világában a folytonosságot mégis megteremti, ami az emlékek, élmények mozaikkockáiból kirakható életrajz helyett mégis felrajzolja egy valaminő személyiség körvonalait - az az alkotással, pontosabban az írással való örökös bajlódás. A metafiktív poé- zis: a vers, amint írja önmagát - sokféle változatban. A tekintetben nyomasztóan, mégis, hogy az üresség, a hiány képzete kapcsolódik hozzá. A síré és a sivatagé. „üresen jár a malom / durván faragott kövei közül / betűk hullnak a fehér lapra” - mondja az egyik vers, a másik: „úgy hullnak a betűk, / a rám meredő papír fehérjére, / mint sebtében ásott sírba / a göröngyök”; „vakító papírsivatag / betübuckák / állandó változásban // szavak árnyékában/ szomjazom”- így szól egyszer, másszor olyan tevékenységnek, munkának láttatja a magáét, aki fényesre csiszolt csontokat hord halomba a sivatagban, bizonytalanul, hogy „melyik mondatban / felejtettem magam?”. Végül, vigaszféle megint: „mint
