Irodalmi Szemle, 2011

2011/5 - ARC - N. Tóth Anikó: Minden kijárat bejárat valahova I. (beszélgetés Hunčík Péterrel)

66

N. Tóth Anikó- Szóval nem tájlírát és nemzeti kisebbségi sorskérdéseken tépelődő verseket írtál?- A nemzeti sorskérdések központi téma maradt nálam is. Ennek volt egy furcsa lecsapódása. 1992-ben a Márai Sándor Alapítvány szervezett egy nemzetközi konferenciát Elet az etnikai törésvonalakon címmel. A konferencia Kádár János páncélvonatán zajlott, az utasok jeles politikusok és ismert közéleti személyiségek voltak. A BBC csinált egy dokumentumfilmet erről a mozgó konferenciáról, és engem választottak utaskísérőnek. Egy Vergiliusnak, aki a poklon át kalauzolja az érdeklődőket Krakkótól Kolozsvárig, és onnan vissza Pestre. Az én szerepem az volt, hogy a megállóhelyeken beszéljek a városokról, az ott élő emberekről. Nem véletlenül jött hát a vonat Ipolyságra.-Ahonnan nincs tovább, hiszen megszakad a sínpár...- Hát igen. Szóval a BBC megpróbálta kidomborítani ennek a kalauz-figurának az érdekességét, hogy eladható legyen a film: elmondták rólam, hogy orvos vagyok meg költő meg Havel tanácsadója, kisebbségi stb.- Mindent, ami az identitásodhoz tartozik.- Precízen utánanéztek mindennek. Lefordíttatták néhány írásomat. Verseket is, amelyek elsősorban antológiákban jelentek meg. Akkor döbbentem meg, amikor a rendező azt mondta, hogy a verseim alapján én egy megveszekedett nacionalista vagyok. És ezt végképp nem értették. Hiszen ők pont azért választottak kalauznak, hogy én majd bemutatom, mit is jelent a „multikulturalizmus” ezen a vidéken. Szóval ebből is látni, hogy nagyon kemény törés volt bennem 1988-1989 fordulóján. Csehszlovákia fennállásának hetvenedik évfordulójára Tóth Karcsi és Sándor Nóra vezetésével írtunk egy tiltakozó jegyzéket, amelyikben leszögeztük, hogy ezzel a rezsimmel nincs mit kezdeni. És azt is leírtuk, hogy a kisebbségek jogairól a csehekkel és a szlovákokkal együtt kell gondolkoznunk. Akkor harminchét éves voltam. Jött tehát egy értékváltás vagy kemény módosulás, mert addig úgy gondoltam, hogy a kisebbség jogainak kérdése kizárólag „magyar ügy”. Hogy néhány sort idézzek egyik versemből, amely a nyolcvanas években nagyon sokszor elhangzott fél- hivatalos összejöveteleken:„Micsoda düh, / és mekkora alázat kellett, / hogy megmaradj, / hogy itt maradj, / ahol már semmid sincsen. // Őrültek osztoztak az ősi kincsen / és röhögve tovahajóztak / egy szkizofrén viccen. // Aztán jöttek mérni. Jöttek tervezni. / Jöttek verni. Jöttek elvenni. //A tulajdon véred megzavarodott. / Élni akartál és csak dilifleppnire / lehetett kapni húst, koncot, jogot...” - ez egyértelműen szlovákiai magyar sorsvers. Gágyor Péter rendező kérésére egy kassai színházi műsorfüzetbe írtam, Gyurkó László Don Quijotéjának ürügyén. Szóval, ha ezt egy angol szemével végignézed... És hát el kellett magyarázom nekik ezt a meta- nyelvet. A mi nemzedékünknek egyébként ez központi témája volt, amint az is, hogy a demokrácia egyetlen és súlyos hiányossága a nemzeti kérdés. Mindez nagyon szé-