Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - ARC - N. Tóth Anikó: Minden kijárat bejárat valahova I. (beszélgetés Hunčík Péterrel)
64 N. Tóth Anikó- Ez tehát nálatok a családban jól működött.- Igen, nagyon világosak, pontosak voltak a határok: ez magyar, ez polgári, és igen, vannak mellettünk a szlovákok. És olyan vélemény is volt, hogy igen, a csehek. Vagyis hogy a cseheknél azért van polgárság, a szlovákoknál még az sincs.- Amikor beléptél az irodalmi térbe, nem a hivatalos családi nevedet viselted, hanem Somos néven publikáltál. A Somos egy Ipolysághoz közeli erdőnek vagy egy hegynek a neve. Belejátszott a névválasztásba valamiféle tudatos kötődés a szülőhelyhez?- Tóth Elemér, az Új Ifjúság egyik szerkesztője mondta, hogy a verseim már közölhetők, de sorolta - a névváltoztatást sugallva - az irodalmi példákat, többek között Petőfit is. (Akiről egyébként a családi fáma azt mondja, hogy valamelyik dédanyái ágon rokon...) A Somos különben a kedvenc helyünk volt. Azért is, mert Ipolyság mellett ott van legközelebb Magyarország. Az Ipoly, a határfolyó teljesen a Somos hegy alá, az út mellé kanyarodik. Életem központja mindig is Magyarország volt, minden, ami bennem történt, ami irányít, ami gondolkodásra késztet, az magyar viszonyítási rendszerben történik meg. Tizenhét-tizennyolc évesen egyébként a nagy haditettünk az volt, hogy jót ittunk a Somosban, Lajoska cigányprímás kíséretében.- Volt ott egy csárda?- Persze. Később pionírtábort építettek a helyére, de akkor még szerencsére megvolt a csárda. Előnye, hogy mivel négy-öt kilométerre van Ságtól, ki lehetett józa- nodni, mire hazagyalogoltunk. Éjféltájban Lajoska kapott a vonójába némi pénzt, és jöttek az irredenta nóták, a Krasznahorka büszke vára, néha az erdélyi himnusz. Majd a verbális irredentizmus után jött az aktív irredentizmus: ignoráltuk a határt. Merthogy begázoltunk a határfolyóba. Néha még Lajoskát is sikerült rávenni, hogy legalább bokáig álljon be ő is. Ez amolyan magyar dzsentris beütés volt.- Ezek szerint a polgári kultúrával jól megfért a dzsentri magatartás.- Igen, apámék a Lengyelbe jártak, éjszakába nyúló kártyapartijaik után hajnalban dulakodás, mulatás és szerenádok adása is dívott. Egyszóval, öntömjénezésemben, hogy verseim fognak megjelenni, boldogan választottam költői nevemül duhajkodásaink helyszínét. Sajnos, elfeledkeztem arról, hogy anyám első férjét, aki a második világháborúból nem tért haza, Somos Pistának hívták. így történt, hogy amikor tizenkilenc évesen büszkén betoppantam első nyomtatásban megjelent verseimmel, hiába vártam, hogy mindenki a nyakamba boruljon... Apám savanyú képét elég nehéz volt elfelejteni. Rögtön megerősödött abban a hitében, hogy nem elég, hogy fiacskája verset ír, ami az ő racionális világába nehezen volt beilleszthető, még ebben is hülye... És egyáltalán: egzaltált. Ez volt apám visszatérő mondása: nem akarom, hogy egzaltált legyél!
