Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Balázs Imre József: Trial and error (Kukorelly Endre Mennyit hibázok, te úristen című kötetéről)
78 SZEMLE életszagúbbá, élethez hozzáépíthetőbbé teszi a műalkotást. A „hibázó művész” mint típus nem akar más lenni, mint a köznapi ember, aki épp beveri az ujját. Legfeljebb odafigyel ezekre a dolgokra, és morfondírozik rajtuk valamennyit. Margócsy István kritikájában a „keresés” mozzanatát rendeli hozzá ehhez az attitűdhöz: „.. .mivel a keresés, természeténél fogva, állandóan kudarcokon keresztül zajlik, a költészettől nem szakítható el a hibázás kategóriája sem, sem az alkotó személyének, sem a költői működésnek, sem magának a költői műnek esetében sem [...]: a költői keresés és hibázás együttesen teszik ki azt a valamit, amit Kukorelly és olvasója költészetnek hisz.”1 Látható, hogy miért baj az, ha valaki a hibázás (a keresgélés) jogát korlátozza. A Kukorelly-féle keresés - ezt a kötet második, Vojtina-redivivus című verséből láthatjuk - nem mutatja magát metafizikusnak a szó szoros értelmében. Elveti a „valóság/igazság” jellegű áldi- chotómiákat, amelyek jeles megfogalmazóiként Arany Jánost és József Attilát vezeti elénk. K., a vers beszélője nem reméli, hogy e fogalmakkal jelölhető princípiumok közelébe ér, vagy hogy megragadhatja azokat. De valamit azért remél, olyasvalamit, ami Carlos Castaneda tanítómesterénél, Don Jüannál is fontos kiindulópont volt (és a fogalom tautologikus érvényességével Oravecz Imre költészete is sokat foglalkozott egy időben): hogy a szív működhet egyfajta relatív centrumként. Azért nem abszolút centmmként, mert csak saját magunkon keresztül férhetünk így hozzá a saját - valószínűleg időbeliségnek is kitett - igazságainkhoz. A Kukorelly-vers ezt így mondja: „Nyugodtan engedd, hogy az egész hasson, / És írj le egy szót. írd eleve át, / És hajítsd ki valahány harmadát! / Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra. / Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja, / Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad, / Ha el nem felejted. Ha el nem rejted.” Egy nagyon személyes költészet felé is vezethetne ez a belátás. Mégsem egészen erről van szó: a jól felismerhető Kukorelly-versbeszéd egyik összetevője a lírátlanító effektus. Nincs stabilitása a lírai alanynak - bármelyik pillanatban kimozdulhat a versben a hozzá tartozó nyelvi regiszter, a térbeli-időbeli elhelyezkedés, felülíródhat és helyes- bítődhet az előző mondat vagy megváltozhat a nyelvtani szám és személy. András Sándor így ragadja meg ezt a jellegzetes beszédmódot: „Kukorelly költészete egy közérzet. A közérzet általában jó vagy rossz, Kukorellyé viszont se nem jó, se nem rossz, hanem van. [...] A közérzetre az jellemző, hogy nem tárgy. A közérzet tárgya és alanya maga az érzés, azaz nincs se tárgya, se alanya. Az, ami alanyának tűnik, csak egyik összetevője. [...] »Az én közérzetem« nem valami, ami az én birtokom: az »én« a hovatartozást, az együvé tartozás egyik fajtáját jelöli, nem birtokviszonyt.”1 2 A találó megfigyelés voltaképpen arra fi1 Margócsy István: ,,Na hát ilyen állítólag az élet". Élet és Irodalom, 2010. szeptember 17., 37. sz. ( http://www.es . hu/?view=doc%3B26813) 2 András Sándor: A megbékélt nyugtalanság költészete. Kukorelly Endre írásairól. In uő: Bretonhidon Atlantiszba. Kalligram, Pozsony, 2010, 168., 173.
