Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Kulcsár Ferenc: Ideát és odaát (esszé Tőzsér Árpádról és Dusza Istvánról)
KULCSÁR FERENC Ideát és odaát Rímekről, versekről, létről Tőzsér Arpád: Csatavirág (Létdalok) „Mikor kilazulnak tartóoszlopaid, kidől jelenedből amaz is, emez is: beérnek szavadban, sírban, mítoszaik, s beér üldöződ is, a komor nemezis.” Kissé meghökkenve, de lelkemet átjáró jó érzéssel fedeztem fel Tőzsér Árpád Csatavirág című verseskötetében az egyik „létdalt”, a Nemezisi, pontosabban e vers fenti strófájának általam kiemelt rímpárját. Elmondom, miért. Valamikor 2007-ben írtam egy Hármasoltár című verset, melynek „főhőse”, az élemedő R. C. ezt vallja magáról: „Menybe ér ősz feje, pokolba a lába, s hajlamos egyfajta pogány vallomásra: igen is, ő nem is, az is, meg emez is, így akarta ama büntető Nemezisz." íme két strófa, s bennük szinte hajszálra megegyező rímpár, méghozzá - ezt bátran leszögezhetjük - nem gyakran előforduló, általam (és Tőzsér Árpád által sem) soha nem olvasott rímpár a magyar irodalomban. S lám, most egyszerre kettő is, ráadásul ugyanabban a kontextusban, az öregedés látomásos, mitikus megjelenítésében - az embert „üldöző”, „büntető” komor Nemezisz által. Felhívtam Tőzsért telefonon, s elmondtam neki emez „irodalmi csemegét”, s ő megkért, küldjem el neki a Hármasoltárt, mert felettébb kíváncsivá tettem őt „felfedezésemmel”. Aztán tovább olvasva Tőzsér verseskötetét, újabb és újabb meglepetéseket-megegyezéseket fedeztem fel Tőzsér és az én verseim - rímeim - között. Például Tőzsémél: „Kinek hullt ki kezéből itt a lant, mi zörömböl, zavarog, zúg alant... S nálam: „O, nagy kerek ég odafent, porladunk itt alant, gráciád nélkül kezünkben korhadt fa a lant.”
