Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (2009) III. (napló)
34 Gál Sándor együttesek válogató versenyét hallgattuk meg. Színvonalas, szép és rangos összeállítások váltották egymást. Az ilyen találkozókon mutatkozik meg az elmúlt harminc év következetes munkája: a folyamatos igényesség - önmagunkkal szemben. Május 18., hétfő. „...A mi nyelvünk határtalan és szabad” ( Kosztolányi). Május 19., kedd. A tegnap leírt Kosztolányi-sor annyira megdöbbentett, hogy a napi összefoglalót elhagytam. Amikor ezt Kosztolányi leírta, vélhetően már jóval Trianon után járt történelmünk. Benne pedig sem a magyarság, sem a magyar nyelv nem volt már sem „határtalan”, sem „szabad”. Legfeljebb elméletben, s legfeljebb Magyarország határain belül. Az elszakított térségekben pedig egyre nagyobb erővel és módszerességgel igyekeztek éppen a Kosztolányi megfogalmazta tulajdonságaitól megfosztani. S bizony, be kell látnunk, hogy az utódállamok ilyen irányú igyekezete nem volt sikertelen, hiszen az elszakított térség magyarsága szám szerint és nyelvében is összezsugorodott, s olyan veszteségek terheit viseli ma is magán, amelyek egyre nagyobb erővel kötik gúzsba fajtánkat. Ennek ellenére - a veszteségek tanújaként írom ide - végső soron, amíg lesz egy élő magyar ember, Kosztolányi igazsága is élni fog. Élni fog, és világítani! Május 21., csütörtök. Rendrakás reggel óta. Most jutottunk el odáig, hogy a trófeák egy része - a szarvasagancsok - a helyükre kerültek. Egész jól mutatnak itt a verandán, ahol e sorokat írom. De még hátra van az őzagancsok s a disznóagyarak egy része, ami azonban már nem olyan bonyolult munka, mint a méteres bikafejek felaggatása. Ezzel együtt eléggé vacak napom volt. A „gyomrom” folyamatosan rendetlenkedett. Délelőtt epét hánytam, de csak egy keveset. Megjött a májusi Irodalmi Szemle, folytatják a 2006-os naplóm közlését, meg a Fonod Zoltán szervezte „ankét” is ebben a számban jelent meg. Ezzel szemben az irodalomhoz egy hajszálnyi közöm se volt ma. Viszont érik az eper, aminek illik örülni! Május 23., szombat. Keveset aludtam az éjszaka, buta fájdalmaim voltak megint, s napközben is több alkalommal kellett orvosságot nyelnem, kevés haszonnal. S most is „ég” az a valami, ami a „gyomrom” volna. A tegnapnak és a mának a hozadéka, hogy a trófeáim - az őzagancsok is - megtalálták végső helyüket a verandán. Aminek következtében a veranda az eddiginél is rangosabb hely lett. Május 29., péntek. Szinte észrevétlenül telt el közel egy hét, s ebből a pár napból semmit se írtam ide, tehát ezek a napok elvesztek. Esténként kijártam vadászni, s gazdagodtam egy-két olyan tapasztalattal, amelyeket feltehetően soha semmire sem használhatok a majdani holnapok jöttén. Ezzel szemben a Kincses Komáromhoz sikerült írni néhány bekezdést. Az volt az előzetes elképzelésem, hogy a komáromi éveket rövidre fogom, de már a 15. oldalnál tartok, vagyis valahol a közepe táján. De szigorúbb leszek ezután, s megpróbálom összébb préselni az akkori emlékeimet. Ez azért is szükséges, mert kikerülhetetlenné vált - az átmeneti
