Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Ács Margit: Doktorátus (elbeszélés)
ÁCS MARGIT Doktorátus Rendszeresen látogatta, hogy beszélgessen vele. A történet elbeszélője, ő. Nem is tudnám jó lelkiismerettel leírni, hogy én, én ezt gondoltam, azt éreztem akkoriban, hiszen én ez a mostani vagyok, és azt is csak nagyjából tudom, hogy ma mit gondolok és érzek, és mit válaszolnék a nagyanyámnak. A nagyanyámra tulajdonképpen pontosabban emlékszem, mint az akkori magamra. Harmadik személyben tehát nemcsak könnyebb beszélnem róla, hanem kicsit igazabb is lesz, amit mondok. Abban az időben naponta meglátogatta a haldokló nagyanyját. De hát az az én nagyanyám! Ő meglátogatta az én nagyanyámat? Baromság! Lám csak, magamról kész vagyok lemondani a harmadik személyű névmás javára, a nagyanyámhoz viszont tíz körömmel ragaszkodom. Vicces ez az irodalom. Na de kinek jelent bármi különbséget rajtam kívül, hogy az én nagyanyámról van-e szó, vagy valaki más nagyanyjáról? Jobb is kiküszöbölni az érzelgést, amely még a nyávogó hanglejtésben is benne van: „nagyanyám”. Joggal hárítja az ép érzékű ember az ilyenféle bizalmaskodást, viszont önkéntelenül jobban figyel, ha egy bizonyos kívülálló öregasszonyról esik szó, hiszen nyilván azért beszélnek róla, mert van vele valami érdekes. Ahogy itt játszom az eszem a névmásokkal, a papír máris jó darabot felfalt a nagyanyámból. Vigyázni kell. Legyen hát az ő nagyanyja - így talán érintetlenül megmarad nekem az enyém. Ha naponta talán nem is, de nagyon-nagyon gyakran kiment hozzá. Hosz- szú-hosszú buszozás végállomástól végállomásig a húszassal. Nem volt életkérdés, hogy menjen, mert a család nyugdíjas nőtagjai tökéletesen ellátták. Csak azért ment, hogy kicsit beszélgessen vele, vigyen valami változatosságot a beteg egyre egyformább napjaiba. Ez így magától értetődőnek látszik: persze, beszélgetni. Csakhogy a nagyanyjának feltehetőleg egy enyhe szélütés következtében megbénult a torka. Mindent csak kefirben vagy valami csúszós pépben lehetett lejuttatni a nyelőcsövén. A saját nyálát se tudta lenyelni, a száraz lepedőket kapargatni kellett a nyelvéről. S persze ez a bénult, kiszáradt nyelv beszélni se engedte, igen nehéz volt megérteni, mit akar. Tehát inkább csak fecsegni kellett, hátha jobban leköti, mint a rádió. О mindig amolyan kelekótyának volt számon tartva a családban (Hát ez dilis, ez a lány! Jesszusom, neked tényleg pihent agyad van! Mi lesz ezzel, szegénnyel, sose nő be a feje lágya?), így tulajdonképpen tarthatta magát a bejáratott szerephez. Nem kellett reagálnia a minden látogatásnál elébe táruló borzalomra. Derűsen és energikusan szembenézhetett a pici öregasszonnyal, mintha nem volna abban semmi különös, hogy ott fekszik a konyhában valami irodából leselejtezett kétszemélyes kanapén - annyira kistermetű volt, hogy össze se kellett húznia magát és vár
