Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Maszkos örömjáték (Csíkszentmihályi Róbert állat-ember szobrairól)
92 SZEMLE gában, magatartásában - valójában különbözik-e egymástól? Amikor lejöttünk a fáról, tartott-e a természet olyan tükröt elénk - noha akkor még, sajnos, nem volt üvegcsiszoló -, amelyben nemcsak szépséges arcunkat láttuk, hanem a rútat is? Csíkszentmihályi humorral, jellemteremtő plasztikai bravúrral, fullánkos világ- és önismerettel - de a szoborpalástot mindig ünnepi módon cizellálva - mindezt megtette. Tangója, nézd a lépéseket, a mitológiai súlyt sem levetvén, erővel hasít a rengetegbe, míg a világmindenségnek magát fölkínáló Cicázója - az emberiség felnőttebb részével incselkedő hölgy - az érzelmek anatómiájának a megtanulására-elsajátítására sarkall. Ha erő kell a világnak, hiszen a kon- zumlét sátorát ilyen durung dorongok tartják, ott a falloszával kőbástyát is átlyukasztó Nagyfiú, ha pedig lírai szárnyalásra van szükség - a szobor kitárulkozása egyfajta szabadságjelkép is - az álmainkat röptető Szárnyasra vetjük a tekintetünket. Nincs nagyobb szomorúság, mint amit a kivetett - vagy saját akaratából elcsángált - őzsuta mutat (Ködös reggel), és nincs nagyobb erő, mint amit az Üvöltés, a világot fölrázó ősi riadalom megtestesítője közvetít. Egyáltalán, az emberben lakozó állat képes-e önmagát arra a szintre emelni - mily nevetségesen szomorú, ugyanakkor elgondolkodtató a Kutyául értelmiségi póza! -, amely adalék lehet a világ őskáoszának „megszenteléséhez”? Megszentelés? Inkább - a könyörüle- tet nem ismerő groteszk ábrázolásmóddal és nem kevésbé meghökkentő alakító erővel való - föloldás! Széttörni a bennünk lévő, kiteljesedésünket gátoló Gonoszt, hogy mielőbb lakói lehessünk - fölöttébb mindez illúziónak tűnik - álmaink csillagsátorának! A szépséges rút kacajjal történő magunkhoz emelése akkor lesz az igazi, ha - akár egy pillanatra is - meglátjuk magunkat eme sanyarú létvalósággal fon- csorozott tükörben. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a kinevetés - önmagunk kinevetésének - báját egész alakos szobor viseli-e magán (Bácsi) vagy csupán állat-ember portrét formázó plasztika (Emeritus). Az erdei úton, a pázsitos dzsungel-ösvényével a vele való találkozást előkészítő terepen bandukolva - szemérmesen vagy a szemérmeset játszva - akarva- akaratlanul meghalljuk (már akinek van füle a hallásra!) az égi szót, mintha Reményeink Angyala mást sem akarna, mint fölrázni alvó lelkiismeretünket (Sugallat). A mitológia jelképrendszere, sajátos, csak Csíkszentmihályi Róbertre jellemző átörökítéssel, itt is működik, mint ahogy a Hiedelmek őserejű bikája is áttöri a „falat”, ha az invenciózus Mester - kezében az anyag robbanó mítosz - úgy akarja. Egyensúlyhelyzetek, j ellemtulaj don- sággá növő pózok? Azok is! De még inkább - a maszkos örömjáték mindenkor forrósítja a ma- nézst - bronzba öntött példázatok. Nagy- ságunk-kicsinységünk egyszer fénylő, máskor rozsdás koronái. SZAKOLCZAY LAJOS
