Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - ARC - Paszmár Lívia: 10+1 ajándékszárny. Dunajcsik Mátyás szerepverseiről (tanulmány)
74 Paszmár Lívia így hát újragondolva párbeszédüket, egyáltalán nem leszögezett tény a magát olcsón adó elválás képzetének valóságossága. Bizonyára nem véletlen a Casablanca című film említése sem, amely szintén felruházódhat egy sajátos szimbolikával. A „Játszd újra!”15 ugyan nem szerepel benne, ám a „Lehet, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete” igen. A nyomasztó hangulatú versek szerkezete mögé bújva meglepetésemre - legalábbis az én értelmezésem szerint - mintha pozitív végkifejletre utaló jelekre bukkannék. Egyáltalán nem keresem őket, sőt, mintha éppen az ellenkezőjére törekednék, bizonyítani a már az első sorok közt általam leszögezett vég tényét. Ahogy haladok tovább a sorok közt, újabb figyelemre méltó utalásra találok: „nyitva hagytad elalvás előtt az ablakot”11’ Mintha Pilinszky szólna oda: „Égve hagytad a folyosón a villanyt.” Mivel Du- najcsik maga mondja, hogy Pilinszky sokkal nagyobb hatással volt kortársaira, mint rá, sőt eleinte része sem volt életének, én emögött egy személyes intertextuális rehabilitációt sejtek: Dunajcsik Pilinszkyhez fordulását. Végül kitérnék a ciklusban rejlő kettősségekre, az Isten-ember, az ember-ló, a kint—bent, a minden-semmi és nem utolsósorban a férfi-nő viszonyára. „Azt mondod, hogy szeretsz. Isten látja lelked. Nem tudod, de közben végig én figyellek.”17 A nő mondja. És kénytelen vagyok azt feltételezni, párhuzamba állítja magát Istennel, sőt mintha a szerepét is átvenné a bálványimádó férfi szemében. Az ember és a ló a kentaurban találkoznak egymással, amelynek alakjában „újjászüli” Adél Andort. Amikor például azt mondja, „kioldottad a féket”, a férfiban az állati dominanciájára utal. A görög mitológia szerint a kentaurokra pontosan ez jellemző, miután bort ittak, megzabolázhatatlanná válnak és erőszakossá. A kint és a bent kettőse végig jelen van a szövegben, a köztük lévő határvonal pedig az ablak. Mintha folymatosan nyitva állna, hogy szabadon áramolhasson a levegő, összekeverve a kettőt. A minden-semmi pár vége a minden diadala. Akkor pedig „minden jól van, ha a vége minden...” A férfi és nő viszonya mintha valamennyi ellentétpár összegzése lenne, amelyből, bármily meglepő, ismét a minden kerül ki győztesen. Mintha a benyomások mást közvetítenének, mint a jóval kézzelfoghatóbb szöveg: ezáltal rajzolódik ki a végső, termékeny kettősség a ciklusban. Vajon melyiknek hihetünk? És egyáltalán végső-e az, amit én férfiasán végsőnek tituláltam? Hiszen minden végsőnek hitt vonatkozás után váratlanul előbbukkan egy addig árnyékolt elgondolás: a szövegben rejlő lehetőségek száma ezáltal végtelennek tűnik. A következőkben összeállítottam egy saját történetolvasatot a versekből kiragadott szókapcsolatokból, sorokból:
