Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - ARC - Kránicz Gábor: Bibliai történetelbeszélési módok Juhász Ferenc A halottak királya és Krisztus levétele a keresztről című eposzaiban (tanulmány)
60 Kránicz Gábor gyománynak megfelelően a jeremiád műfaja által valósul meg. A halottak királyában 148 versszak kezdődik az ószövetségi könyv héber nevét is adó - mivel, akár Mózes könyvei esetében, itt is a kezdő szót adták a könyv címének-jaj-felkiáltással, ahogy a bűn (760-763.) és bünhődés probléma, valamint a büntetés leírása is hangsúlyosan jelen van a szövegben.3 A jeremiád legfontosabb funkciójához az éposz szövegében mégis egyén és közösség sorspárhuzamának kimondásával jut el, amellyel Juhász nem csupán az ószövetségi tradícióhoz, hanem ennek a reformáció korában, valamint a magyar romantika költészetében bekövetkezett recepciójához is csatlakozik. Ugyanez a műfaj jut szerephez már Juhász 1954-es époszában, A tékozló országban is,4 ami a krónikás ének tradícióját kapcsolja egybe ennek kortárs műfajával, a jeremiáddal, s melynek szövege a költői hang identifikációjaként több ponton is említést tesz a népe vesztén kesergő prófétáról: „O, hol az ember, a holtat sirató? A jajgató Jeremiás, az átkozó hol van?” (486.) „O, ki tudna jobban sírni, mint az ember, aki megmaradt a tékozlás után, hol az a Jeremiás, az az egy, aki az űrbe süvölti bűnét az úrnak, mert maga is egy rondaság, nyálka, vér, szájából sár ömöl ki, s körötte rothadó dögök, fölpuffadt tetemek, szárazon aszalódó őshalak.” (546.) A krónikás énekben megjelenő történeti mű egyesítése a jeremiád műfajával - a szöveg beszédmódjának ezt a kettősségét egyértelművé teszi az előlapon szereplő két utalás, melyek közül az egyik „egy ismeretlen vándor-költő krónikája”-ként, míg a másik a Jeremiás siralmaiból vett mottó szerint egy próféta siratóénekeként határozza meg az eposzi költemény alaphangját — egyértelműen a deuteronomista történetírás jegyeinek felbukkanásához vezet Juhász alkotásában.5 Talán éppen ez a kontextus teszi lehetővé, hogy a szöveg kezdetektől túllép azon, hogy az itt megjelenő cselekmény egy sikertelen osztályharci küzdelem mementójaként váljon meghatározhatóvá, mivel mind a lázadás, mind pedig az ezt követő bosszú brutalitása a bűn következményeként jelenik meg, miközben a „büntetés” maga is bűnné válik. Juhász 1954-es jeremiádjának alaphangja ezért a nemzetvesztő tékozlás és az ezt szemlélni kénytelen próféta kesergéseként ragadható meg. Radnóti Sándor 1984-es recenziójával részben egyetértve, amely ideiglenesen ismét a kritikai érdeklődés középpontjába állította Juhász époszait, ezért valóban kezelhetjük e szövegeket a magyar romantikus költészet szerepfelfogásának kontextusában (Radnóti ezzel kapcsolatban a poeta vates kifejezést használja), de különösen az újabb kutatások
