Irodalmi Szemle, 2011
2011/3 - KISEBBSÉG, IRODALOM, TÖRTÉNET - Gál Éva: Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I. (tanulmány)
Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I. 39 hoz, s a mindenkori legsürgetőbb erkölcsi cselekedetek ösztönzője volt. [...] A vox humánét ő »emberséges hang«-nak fordítja, és hangsúlyozza, hogy az emberség itt az emberi méltóságot jelenti, az emberhez méltó szót és az embert emberségre elkötelező tettet.”12 Szirák_Péter idekapcsolódó megállapításával azonban csak részben tudok egyetérteni, „...publicisztikai diszkurzusában ugyanekkor megszületik az a kisebbségideológia, a Fábry Zoltán-féle vox humana programja, amely a nemzeti identitás etikai dimenzióját, s egyszersmind - egészen a nyolcvanas évekig - az esztétikai kánon regionális természetét is meghatározta. Feltételezte az irodalom közösségmegtartó publicisztikai feladatait, s ezzel együtt a »közérthetőség« kívánalmainak jegyében korlátozta az irodalmi kommunikáció regisztereit.”13 Am a vox humana, bármennyire is alakult, módosult az évek során, Fábry felfogásában az emberi helytállás etikai imperativusát jelentette. „A pompei őrre gondol, ki futhatott volna, és nem mozdult. A pompei őrt a kötelesség állította őrhelyére. Őt a megismerés, meggyőződés és vállalás tudata köti. És ki ismer ennél magasabb elkötelezettséget?”14 De Fábry Zoltán a közérthetőséget soha nem kívánta mint esztétikai mércét bevezetni. Mindig a valóság, a realitások ábrázolására kívánta a hangsúlyt fektetni, s mint tudjuk, a közérthetőség és a realitás nem ugyanaz. Továbbá téves az a megállapítás is, mely szerint ez az esztétikai vagy inkább etikai norma határozta volna meg a felvidéki magyar irodalmat az 1980-as évekig. Maga Fábry módosítja és tolja elméletét az esztétikai érték felé és próbálja az 1920-as évekbeli túlkapásait korrigálni. Ugyanakkor Fábry valóságirodalmi programja hasznosnak bizonyult a kezdeti dilettantizmus visszaszorítására, kigyomlálására. Az elszakítás után az értelmiség nagy része elvándorolt, és így Felvidéken tulajdonképpen bárki íróvá válhatott, aki jobban fogalmazott az átlagnál, és valamivel szélesebb műveltségű egyén volt. Abban azonban teljes mértékig egyet értek Szirák Péterrel, hogy Fábry hitt az irodalom közösségmegtartó erejében, ennek tudatában fejtette ki irodalomkritikai munkásságát. Ezek az elméletek önmagukban álló elméletek maradtak. Egyik elméletnél sem említek egyetlen regényt sem. Nem beszélhetünk ugyanis az újarcú magyarok hitvallását megíró vagy a passzív rezisztencia elvét kifejtő regényről. Ennek oka, hogy a két világháború közötti felvidéki magyar regény nem hozott olyan teljes müvet, mely bármelyik elméletet reprezentálná. Az egyes ideológiák természetesen hatottak a regényirodalomra, de csak motívumokként jelennek meg bennük, a történések társadalmi hátterének megrajzolásában van szerepük, nem pedig középponti szervező erőkként. Kivételt képeznek a valóságirodalom regényei, melyek részben igyekeznek megfelelni a Fábry Zoltán által kidolgozott „emberséges hang” elméletének. Ugyanakkor a szlovcnszkói magyar regényre a gyakorlati élet által felvetett problémák megoldása, modellkeresése a jellemző. Gyakran olyan léthelyzeteket tárgyalnak ezek a müvek, melyekkel egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé, esetleg csak általánosságban foglalkoznak az egyes ideológiák. Ily módon az irodalom és az elméletek egymás kiegészitőivé válnak. A korigény azonban nem elé
