Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szászi Zoltán: Zimankó mesélni kezd (elbeszélés)
Zimankó mesélni kezd 13 tam meg azt a baszott ékszíjat! Mostan meg gyorsítva kérjél nekem vodkát, de ha lehet, száz grammot, mint a ruszkiknál, oszt húzzál el, Zimankó, húzzál el! Van ez így, van ez így, ilyenek az igazi tragédiák, a csávó meg a Szép Özvegy Öblítős Erzsi esete. Az öblítős címet akkor kapta Erzsi, mikor egy féldepressziós, berúgós napon egyik, Zimankó által is ismert szomszédasszonyánál tett látogatásakor megitta az öblítőszert, némi önmeggyilkolási szándékkal, azt gondolva a vegyszerről, hogy az átsegíti a férjeurához a nagy és örök sörárpamezőkre, de csak a gyomormosásig meg a pszichiátriáig jutott a másfél liternyi, márkás öblítőszer bekortyolgatásával. Visszakerülve az úgynevezett normálisba, mintegy önvigasztalásul adakozó természetű lett. Igaz, diszkréten csinálta és csak stabil vendégkörrel, tisztán biológiai igények kielégítése céljából. Bajszú az egyik stabil kliense volt, mindig az előre megbeszélt fuvar napján gyömöszkölődtek egy másfél órácskát a kocsma és kisvendéglő irodájának megkopott rekamiéján. Tisztán biológiai igényeik és némi nemi ösztönük karbantartásának céljából!- Hol is hagytam el, mit is meséltem? - kérdezte Zimankó a téli csípős hidegben kitartóan mellette ballagó barátjától, aki szinte megriadt a kérdéstől, hiszen idős társa eddig szótlanul baktatott mellette. - Tudom már, tudom, a cukrászlányt, a Bajszú kiszemeltjét akartam neked elmesélni - s ahogy ezt kimondta Zimankó, már egészen tisztán maga előtt látta, milyen is volt ez a cukrászlány. Előhívta az emlékezet szépítő távlatából a lányt. Zimankónak rossz ízlése sose volt, a lánykának a képét magában most már lefixálta és a hozzá tartozó történeteket kezdte megidézni. Megtalálta már az arc minden pihéjét, hisz volt szerencséje azokat eléggé alaposan tanulmányozni egy kis ideig, aztán a jobb ajak mellett a gombostüfejnyi anyajegyet, a száj sarkában a szarakláb szirmánál is finomabb ráncocskákat, az apró fület, amibe olykor malacságot is suttogott, a hajat, aminek göndör rengetegjétől az első öleléskor megrészegedett, a karcsú, két kézzel átfogható derekaiba vékonyka, de izmos karokat, a comb belső ivén incselkedő pilléket, a lábszáron egy gyerekkori biciklibaleset sebhelyét, a tompor hűvös ele- fáncsontszínét, az ágyék vörhenyes háromszögét, a has kirándulásra csábító hullámait, a kicsi, formás mellek izzó golyóit, dárdahegynyi, májbama bimbókkal, a nyak hajlását ablakkal szembeni reggeli fényben villanni. Mindenre emlékezni kezdett hirtelen. Fényezgette, becézgette az emlékeit, simogatta őket, hagyta, hogy maguktól kibomoljanak, újraéledjenek, lombosodjanak. Olyan volt ezt megidézni, mint amikor nyári viharban szerelmes kamaszként kedvesétől elválva, hazafelé ballagott, míg szivárványt húzott fölé az ég, s tocsogott a cipője a friss, jószagú esőtől. Mert igy volt, mert ilyen is volt. Szép volt. Szóval, már egészen tisztán fel tudta idézni a cukrászlányt meg a hozzá tartozó történetet is. Amiben nem volt biztos, úgy gondolta, majd a fantáziája átsegíti rajta, amúgy is, ha már belefogott egy történetbe, akkor már nem volt akadály, sodorta őt a valóság és a fantázia öntvényeként megszülető, újra átélhető élményként őt megfiatalító múlt.
