Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Kulcsár Ferenc: „...hogy kitudódjék a világ” (esszé Lászlóffy Aladárról)
78 Kulcsár Ferenc harsogni ezt a Valóságot, hanem szólítsa meg kinyújtózás és zsugorodás nélkül, „a mérettelen Isten teremtésével közös ütemben”? Kérdések, melyek Lászlóffy Aladár költészetében kimondva és kimondatlanul jelen vannak. S egyáltalán nem biztos, hogy a költőnek minderre válaszolnia kell, mert a kérdezés éppen úgy „történés”, éppen úgy „cselekvés”, éppen úgy „út” a Valóság felé, mint a lehetséges válaszok ezekre a kérdésekre. Azon a régi esten elmondtam még, hogy úgy gondolom, az ember, így a költő útja is út az élet pereméről az élet szívébe. S ezen az úton a költő drámája az írás: tolmácsolása önnön válságainak, annak, amit e válságok nyomán megtapasztal a létről. S a költő esetében a tapasztalások „kiéneklése” maga a költészet, a formát öltés. Ez a formát öltés, a „drámának ez az írása” Lászlóffy költészetében maga „az ezerszínű igazság megélése s az egyetemes jó gazdagságában való elmerülés”. S ez az, amiről nem akarok és nem tudok beszélni - mondtam —, hiszen, ha a költő gyóntatópapja az esztétika, akkor ebben a szépségben csak egyféleképpen lehet megfü- rödni: ha olvassuk ezeket a verseket, hogy - a költő szavaival - benne égjünk a folyamatban s üljünk sorsában a világnak, hogy kitudódjék a világ. Végezetül egy feledhetetlen „fotó” Lászlóffy Aladárról, Csíki László, az azóta szintén elhunyt költő tollából, hogy most már végleg így maradjon meg emlékezetünkben: „Lászlóffy Aladárt, költőként, mindig őszre nyitott ablaknál állva látom egy dús szobában. Erezhető: szülőházból leválasztott szoba az. Boltívesnek kell lennie. A fali polcokon tört sarkú könyvek és avíttas tárgyak a hipermodemek között, érdes kődarabok, a padlón folyóirat- és oklevélkötegek, azokon némi por vagy hamu. Lászlóffy Aladár abból az ablakból az alexandriai könyvtárra lát. A könyvtár lángokban áll, a kiművelt módon impregnált, tartósított irattekercsek igencsak gyúlékonyak. Odakint, a jobbágykék égen dulakodó gyönyörű felhők - vagy az égő könyvtár füstgomolyai. Idáig érződik a múlt. A senyvedő kerti avar, netán egy világvégi város fanyar szaga. Leheletnyi óceáni sós szél keveredik bele, vagy tiszta emberi testszag. »Komyi hosszéi délután.« Otthon. »Hányadik Erdély ez a táj?« Erezhető: valahol fejedelmek bujdokolnak, szakadt becsvággyal és köpönyegben. Forradalmárok is, persze, ugyanolyan öltözetben, karneváli álruhában mindahányan. Preklasszikus zene szól. Közben a mikrochip csipog halkan, de hallhatóan. Hallatszik a báli terem körül a tűz ropogása is. Osonó kis állatok neszezé- se, akár a szerelmes, érzelmes suttogások. Lászlóffy Aladár éppen azt kérdezi a hangokkal teli történelmi csendben: »Hányán rohadtak el húsz és harminc között?« Meg azt: »Tudhatod-e véglegesen, / hogy nem véglegesen tudhatod, / amit tudnod adatott?« A két kérdés között harminc év termékeny kőmezeje. Előttük az összes, a mérhetőkből, de bejárhatatlanokból. És ekkor egyszer csak azt mondja Lászlóffy Aladár a levegős ablaknál: »Hallgatok már telitorokból.« Mosolyog hozzá. Egy kicsit, úgy emberöltőnyit. Csak azzal a tudattal, bölcs iróniával, hogy ezekkel a szókkal, szóképekkel ő így el
