Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Vathy Zsuzsa: A Csodagombóc és a Fekete szél írójának (jegyzet Kovács Magdáról)
VATHY ZSUZSA A Csodagombóc és a Fekete szél írójának A hatvanöt éves Kovács Magda köszöntése Kovács Magdával 1975-ben találkoztam először, Keszeli Ferenc és felesége vitt el hozzájuk, Lázár Ervint és engem, Pozsonyból. Akkor jártunk először Tornaiján, s a velük töltött két nap legalább olyan emlékezetes volt, mint Gömörországot látni. Először is tisztáztuk: leánygyermekeink egy hét eltéréssel egyidősek. Házasságunk is némelyest hasonló, Bárczi István költő, első kötete talán nem sokkal előbb jelent meg, Magda prózaíró, az ő novellája a Fekete szél antológia címadója volt. Találkoztunk még néhányszor, Budapesten és Tornaiján, egyszer Érsekújváron is, egy kórházban, ahol - megérkezésünkkor - az önként jelentkezők, köztük, Bárczi Pista is, a kórház osztályairól épp a halottakat szállította a hullaházba. És még két emlék, ami több mint harminc évet túlélt: szüretkor a friss must, amit az autóút két oldalán árultak Gömörországban, és egy hátborzongató mondat, hogy kitől származott, már nem tudom: „Megmondjam, ki volt a legidősebb öngyil-kos a falunkban? A nagyapám, hetvenéves volt, amikor fölakasztotta magát.” A későbbi években már csak könyveink találták meg egymást, azután azok sem, így igazi örömöt szerzett, hogy bár öt évvel a megjelenés után, de kezembe vehettem Kovács Magda Dunaszerdahelyen kiadott válogatott kötetét. Olvasom a már ismert, azután az eddig soha nem olvasott novellákat, és azt veszem észre, olyan mondatokkal találom szembe magamat, amelyek megállítanak, nem engedik, hogy tovább menjek, erejük, szépségük mellbe lök. Mese?, kérdezem magamtól. Valóság, látomás? Mindegyik egyszerre? Gömörben a mai napig úgy beszélik - olvasom A gonosz asszony hagyatéka bevezetőjében hogy a gonosz ember addig nem tud meghalni, amíg meg nem fogja valakinek a kezét, hogy itt hagyja a földön gonoszságát. - Összeszorul a torkom, lehetséges ez? A gonoszság túléli a gonosz embert? Nem tűnik el, nem hal meg vele? Itt marad a világban, átöröklődik egy másik emberre? A Fekete szél arról győz meg bennünket, hogy jóság és gonoszság a világban egyszerre létezik. Mind a kettő van. Hogyne volna? „Nálunk nagyon keveset nevettek. Anyám néha elmosolyodott, sápadtan, mint egy beteg virág. Minden őszszel azt hittem, hogy az már az utolsó mosolya... Apám szürke haját hamar elnyelte a föld. Tavasszal meghalt. Arccal a földnek találták meg, kint a mezőn. Szerette a földet, abba halt bele.”
