Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - ARC - Tőzsér Arpád: Rezeda Kázmérról, Goriot apóról és a fotel-létről (esszé és montázs Szeberényi Zoltánról)
68 Tözsér Árpád volt. (S kivétel volt olyan értelemben is, hogy tudása miatt Pártból törölt, tehát gyanús személyként is meghagyták, pontosabban akkor már visszatették a funkciójába, de ezt most hagyjuk, hisz nem kádervéleményt írok.) Röviden: Szeberényi Zoli tanárként és irodalomtörténészként jelenség volt. Egyszerre volt tudós és bohém, egy időben volt az irodalom és a társadalom dolgaihoz mindig hozzáértéssel, felelősséggel és elkötelezettséggel hozzászóló homo publicus, s szinte költő módjára mély, belső életet élő ember. (Erről az utóbbi Sze- berényiről a Zobor-oldal, a Sólyom-domb borpincéi, s a Bugánka és a Elýbalhoz nevű borozók tudnának sokat mesélni. Hányszor ültünk egyikben vagy a másikban, és sírtuk tele a poharunkat népdalokkal, magyar nótákkal, teljesületlen szerelmekkel, ködös sérelmekkel, konkrét haragokkal! - Miközben Révész Berci kollégánk közelünkben, saját borpincéjében írta a legendás, Luca székeként készülő disszertációs munkáját Czuczor Gergelyről. De erről majd máskor!) Mikor a normalizációs, elsi- városodó Pozsonynak, s az irodalomban minden szabad gondolatot, képzelőerőt elszürkíteni, megölni törekvő új-régi kommunista „sötétségkorszaknak”, s önkéntes író-feljelentgetőinek búcsút mondtam, s mély fogadalmat tettem, hogy az irodalom, s nevezetesen a „szlovákiai magyar irodalom” kifejezést többet számra sem veszem, úgy mentem Nyitrára (eredeti terveim szerint leíró nyelvtant tanítani, de aztán mégis a régi magyar irodalomnál kötöttem ki), mint ahogy Ovidius mehetett Tomiba: elkeseredéssel, lemondással. S milyen kedves meglepetés, lélekfelszabadító öröm volt számomra, hogy én „Tomiban” vidám és életerős embereket találtam, hogy a meghívóm és mentorom, akit én afféle jóságos Goriot-nak képzeltem, tulajdonképpen legalább annyira Krúdy-fígura volt, mint amennyire balzaci korpulencia. S most, íme, ennek a Goriot apóból és Rezeda Kázmérból gyúrt Szeberényi Zoltánnak nyolcvanadik születésnapját ünnepeljük! Jó tíz éve, mikor engem is kezdett fenyegetni a nyugdíj réme, a naplómban, Szeberényi apósa, egy anno naphosszat vénséges foteljében üldögélő idős ember emléke kapcsán, azt jegyeztem föl, hogy „rémiszt a fotel-lét”. Most úgy érzem, nekünk, mai időseknek már fotel sem jut. Akkor régen, mikor még Szeberényi ipa élt, a fotel többé-kevésbé státusz volt: az idős embert megbecsülték, esetenként meghallgatták a véleményét, az autóbuszban, villamosban felálltak előtte, helyet adtak neki, otthon külön karosszéke volt. Ma ilyen értelemben már nincs öreg ember. Ma az időskor mint státusz már nem létezik. (S nem létezik persze a fiatalság státusza sem, az ötvenéves ember huszonévesként viselkedik, a nagymamák miniszoknyát hordanak, a korok összecsúsznak, a korhatárok elmosódnak.) Az idős ember vagy munkaképes, és akkor állnia kell a versenyt a fiatalokkal, vagy nem munkaképes, és akkor senki, nulla, nem létezik. Szeberényi Zoltán ilyen vonatkozásban is kivétel. O, erőit józanul felmérve, már régen visszavonult, nem akar fiatalnak látszani, nem tölt be, aggastyánként is, igazgatói, főszerkesztői állásokat, sem kurátori vagy egyéb tanácsadói pozíciókat. Ő úgy öregedett meg, mint a régi idők idős emberei: tisztességgel, méltósággal.
