Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szászi Zoltán: Zimankó mesélni kezd (elbeszélés)
Szászi Zoltán Emlékezett, igen, most már emlékezett arra az igen magas, igen karcsú és igen szép lánykára, aki nohát ugyan hol is, hát Т.-ben dolgozott, ott a Fő téri cukrászdában. Szóval Т.-ben, a Fő téren volt egy cukrászda. Ott a hátsó udvarból nyílt a műhely, s a régi nagyszálló felőli bejáratból lehetett csak teherautóval bejutni a hátsó udvarba. így mélázgatott magában Zimankó, akinek ilyenkor mindig elváltozott kicsit az arca. Megdobta őt az emlékezés szele, csakúgy, mint most a valóságban, a hirtelen Kékkő felől az Ipoly völgyébe lezúgó északi zimankós szél. Hó lesz még a héten, meglásd, majd kaparunk hazafelé még az autóval, de nem gond, rajta van a téli óvszer! - érezte fáradó csontjaiban Zimankó, míg drága ö- csém néven becézett, fiatal barátja sietve kapkodta mellette a lábát. Az ifjú barát csak annyit látott, megváltozott a morgós férfi arca, látszott, valami történt, történik most vele, valami szép szállt rá a szívére, lelkére s még a mellette autóval, dübörgő zenedobozként elsüvöltő, egybenyakú, rádudáló, kopasz rosszarcúak sem hozták ki a sodrából, mikor a zebrán átlépdelt nagy, szögletes mozdulatokkal. Történt valami, bizony, mert megsimogatta az idő Zimankót. Szépnek látta abban a pillanatban az iijuságát, lehet, hogy azon igen egyszerű oknál fogva, mert messze volt már az, s egyre messzebb csúszott. A nosztalgia, a szelektív emlékezet pedig szivárványba fonja még a szomorúságot is, ha nagyon akarja. Nem volt már Zimankónak teher az a sok korábbi zaklatás meg a múlt rendszer. Már nem volt teher az akkor jó másfél évtizedre állandósított segédmunkási sor. Ilyen rálátásból, rendszer- és gengszterváltások után, az elmúlt húsz év távlatából már úgy érezte Zimankó, csak profitált a nehéz időkből. Kivéve annak az ominózus másfél évtizednek a folyamatos és alapos ivászatai által a májára mért csapásokat. Ugyan hát, melyik lírikus alkat viseli azt könnyen, hogy a világ nem érti meg, s nem csak nem érti meg, még meg is hurcolja a lírikus alkatáért? Melyik lírikus alkatnak nem megy a vagonrakodásban tropára a hátgerince?! Legalább elmondhatta, nem hajlott meg a múltnak, csak szabályosan beletört. Mi már ez most, mi már ez, csak lepke szárnyán por csupán, most, amikor elkapta őt a szépre emlékezés szédítő szele. Zimankó fejében most már annak az emlékezete szerint igen magas, igen karcsú és igen szép lánykának talán kissé idealizált képe lebegett, akit cukrászlányként ismert meg, még boldogult kocsikísérő korában, amikor is két járás élelmiszer üzleteibe, kocsmáiba, gyorsbüféibe, cukrászdáiba, talponállóiba és fényes vendéglőibe szállította az árut. Azzal a Bajszú nevezetű kollégájával, aki magát mindig pilóta úrnak szólítatta, s aki Zimankót nemes egyszerűséggel trógemak hívta. Tulajdonképpen Bajszú csapta volna a szelet az emlékezet szépítő távlatából igen magas, igen karcsú és igen szép lánykának, aki ott a T. Fő terén működő cukrászdái műhelyben, hosszú, barna haját mindig fehér neccből varrt sapka alá gyűrve, kissé maszatos, de soha nem mocskos kötényben fogadta az árut a központi raktárból. Bajszát a lány nem csípte, a mindig áthatóan lábszagú, odvas első két lapátfoga közt állandóan gyufaszálat, jobb esetben fogpiszkálót forgató, csapott vállú és kissé dadogós, mínusz száz inteligencia hányadosú sofőrt nem is igen volt miért kitüntetni kegyeivel.
