Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Reggelnapló
40 Varga Imre lehullt termés fölött, legföljebb arrébb rugdalja, pöcköli őket a papír - vagy az ősz - szegélyére. Lassítani a leírással. Megállsz, és nézed: tág, kék az ég, levegőből álló bizonyosság. Látható, de nem létező boltozat. Ennek tisztaságán csak az önzés füst-erei, fekete hajszálai, pihéi, müanyagkorma. Meddig kéne néznünk a tiszta eget, hogy belőlünk eltűnjön, ami szennyezi? Vagy legalább fehér bárányfelhővé változzanak mocskaink a közeli hegyek fölött. A szavak függönyét elhúzva: nincs fényesebb és tisztább. Kimondhatatlanul. Nincs is mit továbbadnom, hiszen ez a természetem. Ha nem szólok, akkor is, úgy is. Ha leírom, ez sem szennyezi be. A képzelet önmagát falja fel: egy kislány fölemeli szoknyáját, s amire a mozdulat megtörténik, föllibben a gönce fodra, öregasszony lesz, ráncos, keszeg combokkal, fehér s kopott a szőrzete; s rögtön meg is döbben tekintetemtől, hogy ennyire feltárta esendőségét; leejti a szoknyaszegélyt, két kis fülbevaló karikája csendül. Nekem így nem kellesz, hanem az, aki közben vagy, köztük vagy; de én folyton elvétem, mert nem őt látom, hanem belső képeimet, kiáradnak belőlem, képek közt élek, néha együgyű, termő máskor, durva, bomlott képek közt; volt egy lány régi életemben, aki olyan ügyesen vetkőzött, hogy közben nem ért élete végére, inkább fiatalodott, miközben néztem, csodáltam, kívántam, fiatalodott egy-két órát, teliholdkor két hetet is, s ha nagyon várt már hosszú távollétem után, olykor hónapokat is. Ahogy egymásba hatoltunk, a közös figyelemben egyesültünk, viny- nyogva szólogattam, szorongattam a bordáimat, mert bennem volt, bentről éreztem őt. Még, még te édes!, ilyet mondott a bordám; ott voltunk előtte s mögötte - ösz- szebékült ellentmondás. Aki kiengedett a házból, tudta, hogy a kert zúzottkő ösvényén pont ebbe a mondatba érkezek meg. Mennyi nő, és nem találkozom másnap egyikükkel sem! A képzelet ingatag, aznap vissza-visszatérnek, úgy tesznek egy-két percem alatt, mintha hónapokig; ünnepi fogásuk vagyok. Ennek a fiatal szőkének például, aki olyan boldog lett velem, hogy átjárt rajta a nap, ült mosolyogva és csobogott át rajta boldogan az élet, s ez nagyon látszott rajta, pedig csak ült, feküdt kihívóan vagy kavarta meztelen teste elé kanyarított köténykében a tűzhelyen az ebédet; és átzúdult rajta a teljes nap. Mindennek odaadta magát, tőle lett minden, a világ rá hasonlított, mellére, hajára körmére, mosolyára, az érintésére, mely mindig mélyünkre tapintott. A kép(zelet) végén minden ő lett, benne volt, ő volt, akivel egyesültem, akibe belegondoltam magam, zizegett a nádas mellettem, áthajoltam egy fa törzsén, rám zárult a kerge, s mint boldog nevetés, egy ág hátamból kinőtt; ahogy közeledtem egy domb felé, kiderült: ő az. A domb is. Kikerülhetetlen a meztelensége, s magába zár, ebből indulok, de elhagyni, igazán elérni nem tudom sosem. Adogatnak egymásnak becses ajándékként. Ahová érek, eltűnnek mellőlük a férjek, szeretők, nincs rajtunk kívül más itt a fák alatt ebben a csodálatos kertben. Istenem. О istenem!
