Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Reggelnapló
VARGA IMRE Reggelnapló Égi óra ébreszt. Verssorok rezegnek. Aranytrombitákból kiömlik a napfény. Kelj föl, Imre, kelj föl! A fenyőfa ága csapkodja falamat. Hat szótagra ásítsz. Még korainak vélem. Legalább húsz perc, fél óra szundikálás negyed hétig, s akkor majd nekilátok a jegyzetelésnek. S fél nyolc lesz, amikorra valóságosan fölkelek. Odakintről a japánkakasok meg az eső kopogása. Zeng a bádogeresz. Amit a szem és a kéz megérint, átadja magát. Mielőtt e golyóstollnyomok- kal kéklő papírlap lennék, voltam már: elúszó álomképeket tagoló ritmus, a nyitott tudat terében csapkodó fenyőfagally; majd óra vagyok, tik-tak, bőrsaru, fali csempe, törlőpapír, víz meg petúnia, lila virág fehér sávokkal, piros szirom, eső, üres vödör, esővíz a fémhordóban (persze hordó is vagyok) meg a vízkimerés, rozmaringágacska, alsónadrág, a fehérnemű illatát tapasztaló orr. Se szeri, se száma a dolgoknak, ami leszek, míg tollat fogok, s a tegnap este előkészített fekete nylonkötésü határidőnaplót magam elé húzom és fölírom a mai dátumot (csütörtök, május - mondjuk - huszonkettedike), s most már nincs látható akadálya, hogy megírjam a mai napra kiszabott három oldalamat. Tegnap hosszasan válogattam a beíratlan füzetek, naptárak között s így találtam ezt a régi határidőnaplót (Wir wünschen Ihnen ein glückliches und erfolgreiches Neues Jahr). Még könyvjelzője is van. Túl nagy azért ne legyen! A tenyérnyi füzet az meg kicsi, abban háromoldalnyi inkább korlátozna, mintsem hogy felszabadítana. így Goethe nyomdai vakpéldánya (Drámák) túl vaskosnak bizonyul, egy nagy A/4-es formátumú - jegyzetelésre való - túl nehézkesnek. Ami most van előttem, barátságosan kézbe simuló. Ha kritika is lehet e vargabőrbe kötött szerző felé: engedékenységemet, sőt: lustaságomat éri. Az időmmel túl hányavetin bánok. (Pedig látom szélsebes futását.) Még, még egy kis alvás ráadásnak, s ezzel elodázódik a tennivalóm. MayV/olódik az írás. Vers megint nincsen. Pedig azt hiszem, ez bízatott rám. Már tizenegy-ti- zenkét évesen versekkel kísérleteztem; gimnazistaként irodalmi folyóirat közölte zsengéimet, később (némi időcsúszással), könyvem, könyveim is megjelent/ek. Mintha minden a helyére került volna. De megkeseredett a szám. Mert akadályozói, ellenzői, lefitymálói is voltak annak, amit írtam- közöltem. De segítői, olvasói, barátai, biztatói is. Megtörtént, hogy egy-egy versem lányt is hozott ágyamba. Önmagámmal elégedetlenül vártam a dicséretet, elismerést vagy szerelmes pillantást. Persze, nem ezekért írtam; voltak, vannak erre dilettánsok. I
