Irodalmi Szemle, 2011
2011/12 - ARC - Duba Gyula: Még egyszer A kormányzó könyvtáráról (tanulmány Szalay Zoltánról)
60 Duba Gyula hány óra alatt, míg bolyong, szinte minden megtörténik, s közben mintha semmi nem történne! Csak Simon réved el, furcsa állapotba merülve. Mintha az írás nem az emlékezés tényeit figyelné, hanem a folyamatát, az idő természetét. A múlt valamiféle utóéletét. Meg Simon világának a minőségét! Vidéki bálok emléke villan fel, ahová táncolni jár, lányok árnyai, akiket hazakísért, kalandok és verekedések emléke. Elmúlt életének színterein bolyong tanácstalanul. A falvak neve is megkérdőjeleződik, magyar, szlovák és bizonytalanul sejtett nevek bukkannak fel előtte a sötét tájon. Az útkereszteződések megzavarják, a letérők zsákutcába viszik Simont. Kételyek földjén bolyong, kósza árnyak között. A vidék anyagisága benne él, ösztönei tartományaiban valahol, de szinte lehetetlen benne az eligazodás. De mi a múlt értéke, ha nem találjuk benne a hazavezető utat? Mit ér meghasonlott öntudatunk a kételyek markában? Szalay ennek ad formát honi gyökérzettel, újszemen. 5 A könyv második - Vaktérkép - fejezete kissé elvontabb formavilágot tükröz. Ám ahogy a Vaktérkép című „vázlat” Borgest idézi, úgy utalnak vissza a fejezet írásai magára a szerzőre. Míg ebben az írásban fiktív ötletet emel tudományos problémává, a többi munkában ötletszerű megérzés vagy helyzet munkál, melyből kibontja a történetet. Sejtető szándékkal teszi, a cél — mondanivaló — burkolt marad. Ismeret vagy tanulság helyett közvetett sugallatot, érzéki sejtetést kínál. A sejtetés, a megérzés lesz a tartalom. A Madárember című írás példa értékű ilyen értelemben. A benne rejtőző „titok” nem bomlik ki, ám mondatról mondatra elbizonytalanít. Az író stílusát jellemzi első mondata: „Megmutassam a griffmadarat, kérdezte a Madárember, és nevetett.” Mintha tényt közölne. Ám nem kötődik helyhez, nem rögzül időhöz, megfog, kíváncsivá tesz és várakozással tölt el, s egyben elbizonytalanít. S olvasva, egyre nő bennünk a bizonytalanság. Mintha az író azt szeretné, hogy magának a bizonytalanságnak adjon alakot, teremtsen formát. Olyan formát, amely virtuális képződmény, valamiféle spirituális „anyagszerüség”, nem fogalmi tartalma vagy jelentése van, hanem érzete, sajátos léte. Jellemzője, hogy határozott dolgokból és tárgyias elemekből áll össze, ám maga a „szerkezet” nem a valóság valamiféle „épületét” mímeli, hanem önmagát - egyediségét - szolgálja. Értelmezhetőség helyett hangulata van! Ily módon az írás mintha az alaktalan csábítás, valamiféle ösztönbeli kényszer metaforája lehetne. A nyelvi készséget és képzelőerőt, a formateremtő ösztö- nösséget és az írásbeli kifejezés „öncélúságát” érezzük belőle. S mintha a mélyén, titokban, sajátos történet játszódna. A szöveg, az ismeretlenség jegyében szerveződő kép- és fogalomsor mintha valamiféle „anyagisággal” bíró transzcendenciát érintene meg. A Másnapban is hasonló nyelvi energiát sejtek, meg az Egy szétszóródott méhrajban is, sőt nyomokban a kötet egészében. Ezért Szalay Zoltán prózáját a líra rokonának, már-már ikertestvérének érzem. Bár konkrétabb annál, áttételes képekkel, szimbólumokkal alig él, és kemény, sőt, brutális is tud lenni. Külön téma lehetne, hogy mennyire része az erotika, bár szinte csak nyomokban mutatja magát s mindig naturálisán. Érdekes módon az iróniát alig ismeri. Sem a szószátyár könnyedséget. Drámai líra, új lehetőségeket rejt, és jó várakozásra késztet. (Kalligram, Pozsony, 2011)
