Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Esik a hó 2. (novella)
DUBA GYULA Esik a hó 2. Karácsonyi elégia Morvái meg van győződve, hogy semmi nem történhet már vele, ami még nem történt meg, és ami lényeges. Mintha már mindent megélt volna. Paradoxonnak tűnő, szokatlan érzés. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy bejezettnek véli életét, és ami még hátra van, ami következhet, már csak ráadás. Valamiféle jelentősége még lehet, mély értelme aligha! Igazi élményt és valódi felismerést nem hozhat számára. Sem új információt, jelentős ismeretet. Valódi tettekre aligha késztetheti, legfeljebb pótcselekvést eredményezhet. Időnként olyan meggyőződése támadt, hogy már mindent tud. Az évei is megvannak ehhez. Nem örömteli érzés, de határozott. Szinte axiómának fogta fel, már-már törvénynek. Persze ez általában értendő, nagyvonalú megállapításként kezelte, némileg rezignálttá tette őt, de nem rémítette meg. Nem jelentette a magányba való teljes bezárkózását, valamiféle általános visszavonulást, hanem csak valamiféle furcsa metamorfózist az életében. Sajátos értékváltást, amelyben a dolgok fizikai valóságukból és testi mivoltukból valamiféle virtuális, képzeletbeli síkra tevődnek át. Nem túl izgalmas változás. A fantázia lehetőségei meghatványozódnak, és jó esetben számos érdekességet nyújthatnak ily módon, köny- nyedebb és mulatságosabb megoldásokat kínálhatnak, de ezek kevésbé eredményesek és termékenyek. Rendszerint rövid életűek, felvillannak, és elenyésznek. Tétjük alig van, szinte nincs is. Következményük is csak olyan értelemben, hogy még valószínűtlenebb képeket és ötleteket eredményeznek. S addig fokozódhatnak, míg végül a haszontalan fantazmagóriák világába juttatják Morváit. S miután valós tetteket nem követ el, minden mozdulata szinte következmények nélküli, nem ütközik semmibe, ő pedig lassan elveszíti realitásérzékét. Másrészt képzelete annál testesebb, mind hatalmasabb és termékenyebb, fantáziája óriási méreteket ölt, míg végül olyan felismerést tesz, hogy talán már csak látszatéletet él, hiszen minden képzeletben történik meg vele. Elhatalmasodó felismerése meghökkentette, de nem keserítette el. A kálvinista hitvilágból ismerte a predesztinációt, s hogy minden elrendeltetett, ennek így kell lenni! Inkább megpróbált helyzetéhez alkalmazkodni, furcsa új létéhez igazodni. S kereste lehetőségeit, megsejtett dilemmája törvényeit. Rejtélyes metamorfózis, gondolta néha, szinte titokzatos, talán az idő múlása okozza. Vagy ismeretlen, kozmikus törvény határozza meg, hogy így legyen? A kozmikus jelenségek mindig tiszteletet ébresztettek benne, hitt a világmindenség törvényeiben. Talán azért is, mert a képzeletnek jelentős szerep jut bennük. Titkaikat állandóan közelíthetjük, de sosem fedik fel rejtélyességüket teljes terjedelmükben. S mégis tudjuk, mily módon léteznek, jelenlétüket naponta érezzük. Egy-egy nap- vagy holdfogyatkozás idő-
