Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - OLVASÓ 3 - N. Tóth Anikó: ,, ...értik e hexametert is? ” (tanulmány Radnóti Miklósról)
91 „...értik c hexametert is?” rejtőzködést is asszociálhatja). A harmadik-negyedik sor aggodalmas kérdései az otthonféltésre vonatkoznak. Az otthon puszta léte is bizonytalanná válik a rabságban töltött hosszú idő után, ezért emelődik ki a létige (a Bori notesz kéziratában aláhúzással). A hazatérés eseménye tehát nemcsak azért problematikus, mert kiszámíthatatlan a rabság ideje, hanem azért is, mert az otthont ugyanúgy a megsemmisülés fenyegeti, mint a táborban szenvedő foglyokat. A haza nemcsak tárgyi világot jelent, hanem szellemi környezetet is, ami az utolsó sor kérdésében egyértelműen megfogalmazódik: a kitaszított, jogfosztott Radnóti nyelvi-kulturális otthonosságra vágyik, számára a haza egy olyan közösséget jelent, amely megbecsüli a költészetet, a (szellemi) mesterségbeli tudást. A harmadik versszak a személyességet tünteti ki az én-megszólalással, valamint a költői tevékenységre, egészen pontosan az írás fizikai aktusára irányítja a figyelmet. A rablét ebben is korlátozza a lírai alanyt, hiszen minden kelléktől megfosztja: a fénytől, az irodalmi inspirációtól („zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager / őrei”); a homályban, ködben - amely átvitt értelmű jelentést is hordoz nem tudja megvalósítani eszményét, a tökéletes formájú verset: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva” kénytelen dolgozni. Az írást az élettel hasonlítja: vak- sin, tapogatva, araszolgatva, vagyis látásban és természetes mozgásban korlátozásra van ítélve. A szabályos forma olyan értelemben sem jön létre, hogy az egyes versszakok különböző hosszúságúak: 7, 6, 5, 5, 7, 6 sorból állnak, semmiféle rendszert nem mutat a verssorok számának változása. A negyedik strófa ismét a rabok közösségéről beszél, de nem közösségi hangot üt meg, mint az első versszak. A különböző nemzetiségek - a felsorolásban a Radnóti-lírában elvétve felbukkanó zsidó szó is nemzetiséget, nem fajt vagy vallást jelent - a sorsközösségben hasonlítani kezdenek egymásra: a fizikai romlást a reménykedés és a lemondás érzelmi hullámzása sietteti vagy éppen lassítja. A szabadulást nem feltétlenül a szögesdrót kerítés megnyitása vagy felszámolása hozza el: a lágerlét végét nagyobb valószínűséggel a végső szabadulás, vagyis a halál jelenti. Az ötödik szakasz a fizikai életkörülményeket részletezi: a fekvőhely mindössze egy deszka, élősködők kínozzák az amúgy is elgyötört testet; az ember állati létbe alacsonyodik („férgek közt fogoly állat”). Az esti meditáció során tudatosodik az idő múlása, ami egyrészt örömforrás („...egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság”), másrészt szorongáskeltő felismerés az élet végességéről. Ezt a megvilágosodást hangsúlyozza a tájra rásütő hold: az éles és kísérteties fényben jól látszanak a feszülő drótok és a fegyveres őrszemek. (A holdfény később az Erőltetett menetben reménykeltő hatású lesz.) A lásd felhívás ebben a szövegkörnyezetben akár önmegszólítás is lehet, a belátás kifejezése. Az utolsó versszak motívumai az első versszakot idézik, így egyfajta keretes szerkezet jön létre. Az alvó tábor itt szinte idillikus képet mutatna a suhogó álmokkal, fénylő arcokkal, ha nem bontakozott volna ki az anti-idill az előző versszakok soraiból. A lírai alany nem folyamodik a szabadító álomhoz: az írás ébren és volta-