Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - SZEMLE - Márkus Béla: Faragott múlt (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz)
Faragott múlt Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről Az Isten hozott (2005) és a Tánciskola (2008) után e harmadik regény szerzője nemcsak azt vállalja, hogy ugyanannak az „életanyagnak” lát neki, mint a korábbi kettőben, hanem minden korábbi írásánál — ideértve a botrányos vissz- hangú elbeszéléskötetet, a Pletykaanyut is - kirívóbban és kihívóbban az önéletrajzi jelleget is. Ez a foglalata a kötetnek mint terméknek: kétszer rajzolja fel ugyanazt a családfát, előbb a könyvtábla belső oldalán és az előzéklapon, majd hátul ugyanezeken a helyeken. Legfelül, az ág tetején „én”-nek nevezve azt a valakit, aki az elbeszélő s főhős egyben, s akinek a születési évszáma egyezik a szerzőével. Az életrajzi adatok, események némelyike is hasonltja őket, itt-ott szinte az azonosságig. Mintha nemhogy titkolt, de egyenesen sulykolt ajánlat lenne a regényt személyes eredettörténetként olvasni - azzal a pikantériával, ami összefoglalóan, egy orvos nyomán, igy fogalmazódik meg: „...isteni tesztcsalád vagyunk, ritka az ilyen kedvezőtlen génállomány.” A név szerint sehol sem említett, mindvégig első személyben megszólaló narrátort épp emiatt, az öröklés esélye miatt foglalkoztathatja - noha nem nyomasztja, inkább kíváncsivá teszi - a múlt. Közvetlenül a legkedvezőtlenebbnek vélhető génállomány: az apjáé és a nagybátyjáé, az alkohol bolondjaié, akik a szentesi elmegyógyintézet elvonóján raboskodtak. Az ő kisiklott sorsuknak és más rokonokénak, a „világtalan tér” lakóinak a megidézése akarva-akaratla- nul: ítélkezés. Azzá válik, ha másként indul is. Tisztába akarok jönni magammal, a helyemet keresem - a fellengzős kezdés nem sejtetheti, valóban súlyosan terhesnek érzi-e a múltját, csakugyan szüntelen gondja-e, hogy miképp viseli el az emlékeit. Az első, általa választott helyszín mókásan felszínesnek mutatja az önvizsgálat szándékát: egy hirdetésben ajánlott „lélekmosás”-sal próbálkozik, a „lélekmosdató” talán tényleg kiugrott pszichológus, talán nyomorgó kókler, mindenesetre abbahagyatja vele a kérdezősködést. Hamar rájön, nem a sérelmeit akarja kibeszélni és nem is az apjának megbocsátani, hanem „ismerni... az állományt..., a múltat, a lefutott köröket”. A megismerés bő forrása kézen, pontosabban asztalon fekvő: egy nejlonszatyor, amelyet otthonról, a telepről hozott magával Pestre, Zuglóba, s amely levelekkel, hivatalos irományokkal, újságkivágásokkal, képekkel, sőt „kézzel rajzolt családfák”-kal van megtömve. De benne lapul Juszti nagymama, apja édesanyja kézirata, önéletírása is, mégpedig egy „átírótömb” lapjain - a tárgy Szemle
