Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: ,,Égiekkel játszó földi tünemény’’ (tanulmány Kmeczkó Mihályról)
„Égiekkel játszó földi tünemény” 23 A telkembe írt legelső tudás tudja, a világ eredete nem anyagi, hanem szellemi, az ember eredete pedig nem a világ, hanem Isten; egyetlen feladatom tehát, hogy Istenhez való hasonlóságomat visszanyerjem. Életemnek tnás feladata nincs: újjászületni s a születéskor kapott tálentumokat teremtő munkával - írásaimmal - megsokszorozni, ily módon építve az utat az egyetlen Valóság, az örök Egy felé. 1999. december 17-én, „a halálában, halála után oly termékeny íróvá-költő- vé lett” Kmeczkó Mihály e meghökkentő sorokat írja naplójába: „Pénteken reggel fél kilenc tájban a komáromi kórház belgyógyászatán a végbéltiikrözés után megtudtam Mucska Pali orvos barátomtól, hogy RÁKOM van. Egy pillanat alatt le- foszlott rólam az élet minden terhe. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Most tudatosítom igazán, mennyire félelemmel telten éljük az életünket. Valami váratlan és tragikus eseménynek kell jönnie ahhoz, hogy megszabadítson a terheinktől és visszaadja a szabadságunkat - a szabadság édes ízét.” Azért olyan megdöbbentő ez, mert egy ilyen hír hallatán 100 emberből 99 előtt elsötétül a világ, félelem és reszketés vesz rajta erőt, és lélekben siratni kezdi önmagát, szeretteit és Isten szép világát. Kmeczkó Mihály különös módon - fel volt készülve erre az eshetőségre, ezért nem rendítette meg, ellenkezőleg: eszébe sem jutott megadnia magát. Ötvenhat évesen, három műtét után ezt jegyzi naplójába: „Betegen is kiválóan lehet élvezni az életet. Fekszem az ágyban - fizikailag tehetetlenül, miközben Borogyin gyönyörű II. vonósnégyeséi hallgatom, időnként odapillantok a gyönyörű Platzner-csendéletre, és Závada Pál Jadviga párnája c. regényét olvasom s mindezt nagy-nagy élvezettel... És közben nagyszerű érzés tudni: a szomszéd szobában itt kommunikál mellettem a Mindenséggel Madaram, Édes Feleségem.” Kmeczkó ekkor már „megfürödve az Odaátban” - a művészettel gyógyítja magát, építi a lelkét, mondván, hogy a nagy müvekben a Teremtő szelleme lakozik, melyek segítik a befogadót a megvilágosodásban, mintegy lefejtve az emberről a múlandó anyagot, hogy önmagát a létben - és nem az életben - szilárdíthassa meg; tudatosítja, hogy az igazi müvek az élet válságait, drámáját bemutatva egyben ki is vezetnek e válságból, megtisztítanak, majd megnyugtatnak: kiemelik a lelket börtönéből, és Istenhez emelik, a szépség és az örökkévalóság nagy tárházába. Erről ezt írja: „A zene, a szépirodalom, a művészetek számomra olyanok, mint csecsemőnek az anyai emlők: ezekből szívom magamba az ízletes lelki táplálékot, általuk leszek egyre inkább Isten gyermekévé, mi több, munkatársává, katonájává, harcosává, nagykövetévé.” És Kmeczkó Mihály ír, ir, ír: egyre letisztultabban, egyre elmélyültebben, megérezve, hogy az emberi lélek, az ő lelke magában hordja a lét, az eredet és a cél világosságát. Egyre inkább meggyőződik arról, hogy a természet világosságába születni nem elég a földi élet igazi értelme és célja, hogy itt, ebben a sorsban, ebben az Énben, térben, időben, közösségben meg kell születni még egyszer, meg kell születni másodszor, az anyagi világosságnál fényesebb világosságba - a Szellem, a
