Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld... (3.) Duba Gyula szépprózai tevékenysége
A magyar sors és a szülőföld hűségese... (3) 43 Megállapodott, precízen kidolgozott regénytechnikát alkalmaz, de eszköztárát megújítani, modernizálni képes. Tőzsér Árpád évekkel ezelőtt egy „generációs” antológia előszavában (Noék az Ararát tetején, 2000) így kedveskedett az ünnepeiteknek: „Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, s most fönn csücsül vele az Ararát tetején, s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt - egy óceán!”43 Nos, túl a történelem „özönvizein” meg a hordalékain, az aggastyánkor felé lopakodó Duba Gyula (is) (íróként és halandóként!) nemcsak azt tudja, milyen volt a világ az özönvíz előtt, hanem azt is, hogy ma már se bárka, se Ararát, (az egyiket ellopták, a másikat egy multikapitalista ipari park miatt elpanírozták), így nem marad más, mint számadás a múltról meg az engedelmes (manipulálható!) hit (remény, szeretet), a túlélés zsarnoki kényszerével... írásai, regényei többségében a személyesen megélt valóság jelenik meg. Példamutató hűséggel együtt él, együtt lélegzik a paraszti sorssal, eltéphetetlen szálak fűzik ehhez a világhoz, melyet családja több nemzedékre visszamenően megélt. Másfél évtizede egy beszélgetés során írói munkásságáról azt vallotta „...az írót mindig a közösség emeli a világ elé". Lehet, hogy ma már pontosítaná a szöveget, abban a- zonban útmutató a vallomás, Duba Gyula úgy alkot, hogy mindig maga mögött érzi az „erdőt”. Azokat, akikkel közösek mindennapjai, sorsproblémáik mögött a sokarcú élet kihívásait látja vagy hallja, s akik ott vannak minden írói megnyilvánulásában: novelláiban, humoreszkjeiben, krokijaiban, paródiáiban, elbeszéléseiben, regényeiben, sőt még a kritikáiban és a tanulmányaiban is. Nem lehet őt elkényeztetett írónak mondani, hisz a gátlástalan okvetetlenkedőkkel élete során nemegyszer találkozott. Sőt, találkozik ma is, amikor az alkotó, a cselekvő, a felelő és felelős írótól egyesek azt is elvárnák, hogy „hamut szórjon” a fejére alkotói módszere miatt, vagy azért, mert író és irodalomszervező lett még az „ígéret földje” előtt. E csendes tiltakozás és dohogás ellenére is egyetértek Szegedi-Maszák Mihály megállapításával: „Olvasni annyit jelent, mint megtagadni a kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.” Évtizedekkel korábban Illyés Gyula ezt így fogalmazta meg: „Minden művészi és tudósi pálya voltaképpen az elődök rekordja fölött kezdődik.” Könnyű az „új sütetü bölcsekkel” kiegyezni, hiszen az értékteremtő kritikai gondolkodás lényege, hogy az „egyszeri és megismételhetetlen” mü álma és vágya ott éljen minden alkotóban, aki a világ számára tud és akar is valamit mondani. Nem túlzás, ha azt mondjuk, feledhetetlenné, szinte mítosszá nemesedik regényében a múlt, melyet vérrel, verejtékkel építettek azok az ősök, akiknek közös volt a sorsuk, és sokszor az akaratuk is. „Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg!” - mondja az író, mielőtt kiszállna a vonatból, hogy elnyelje őt a nagyváros, ahol él, s most már azt is tudja, többé nem engedi el. Duba Gyula új regénye, Az élet lehajtó ága (2006) a „bölcs öregség” szomorú emlékeit idézi. Szégyen (2010) címmel jelent meg legújabb regénye (merthogy „regénynek” mondja magát!), melynek Morvái a hőse. Morvái
