Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Tőzsér Árpád: Túlélők egymás között (Beszélgetés Főnöd Zoltánnal)
Túlélők egymás között 15 Mi ahhoz az egyre fogyatkozó idősebb nemzedékhez tartozunk, amely még teljes egészében átélte a kommunista totalitarizmus negyven évét. En ez alatt sokféle embert ismertem, de így visszatekintve alapvető típust csak hármat tudok köztük megkülönböztetni A tömegre a mimikri, az egyfajta állandósult csendes skizofrénia volt a jellemző: kifelé a megkívánt lelkesedést mutatták, befelé szkeptikusak voltak, tudták, hogy körülöttük minden hazugságra épül, de beletörődtek a megváltoztathatatlannak hitt realitásokba. A másik csoportot a funkcionáriusok, a rendszer haszonélvezői alkották. Ezek között sok volt a cinikus szerencselovag, de a zömüket a középszerűek tették ki, akiknek egyetlen tehetségük a szürkék hadából kiemelkedők gleiclischaltolása, „lefejezése” volt: mindenkit saját magukhoz akartak alakítani. S végül ott volt az ellenzék, akik merték vállalni a szembenállással járó kellemetlenségeket, akár az egzisztenciális ellehetetlenülést is, de ezek Szlovákiában sohasem alkottak látható csoportokat, csak egyes emberekről lehetett tudni, hogy szemben állnak a hatalommal, s a tömeg ezekre érdekes módon nem megbecsüléssel, hanem inkább a különcöknek kijáró csodálkozással, s jó, ha nem szánakozással nézett. Téged nem tudnálak a nevezett csoportok egyikébe sem besorolni. Ahogy elmondtad, hosszú ideig az Új Szóban szerkesztősködtél, később a Madách Kiadó igazgatója, majd a pozsonyi egyetem magyar tanszékének a vezetője voltál, tehát a rendszer évtizedei alatt szinte végig vezető beosztásokban tevékenykedtél, de senkit olyan nyíltan és keményen (sokszor szinte durván) nem hallottam beszélni a feletteseivel, a különböző szintű pártfunkcionáriusokkal, mint Téged. A legtöbb un. ellenzéki óvatos duhaj volt: csak a hatalom háta mögött bírált és ágált, Te, amennyire tudom, mindig egyenesen, szemben nyilvánítottál ellenvéleményeket, s nem akárkikkel vitatkozva, s ráadásul nemegyszer eredményes is volt a küzdelmed, például Te harcoltad és építetted ki a Madách Kiadó Mihály-kapu utcai székházát, Neked köszönhetően került el a kiadó azokból az egykori nyomorúságos Duna-parti fabarakkokból, amelyeket a ma ottpáváskodó üvegpaloták helyén már el sem tudunk képzelni. Mi volt a recepted? Hogyan lehetett a pártállamban párttagként ugyan, de egyenes derékkal talpon maradni? Nem titok, hogy születésemnél fogva (kellő mértéktartással!) a baloldali eszmeiséggel szimpatizáltam. A szegénység hozta számomra azt emberközelbe. Apám a Monarchia csendőraltisztjeként a „zűrök” szintjén élte meg az „ideológiát”. Anyám viszont, szolgálóként, a tüntetők „kultúrája” szerint igazolta vissza az egykor látottakat. Anyámtól hallottam először „A nem lesz a tőke úr mi rajtunk” mozgalmi éneket. Vallásos volt, és a protenstások gyakorlata szerint nem kirekesztő, hanem elfogadó magatartással viszonyult a más eszmeiségűekhez, a társadalmi igazság értéke és mértéke szerint. Soha, semmilyen párt tagjai nem voltak. (Amikor engem és társaimat - 14 évesen - 1945-ben a nyilasok Németországba hurcoltak, apámnak felajánlották, ha belép a nyilaspártba, otthon maradhat a fia. Menj csak, fiam! - mondta nekem. A tisztessége nem engedte, hogy ilyen „üzletet” kössön!)
