Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Tőzsér Árpád: Túlélők egymás között (Beszélgetés Főnöd Zoltánnal)
10 Tőzsér Árpád De közbejött a háború. 1944 szeptemberében már reménytelen volt a helyzet. Csallóköz felett rajokban húztak az amerikai és angolszász bombázók. A rádió jelentéseit hallva (csak a kocsmárosnak lehetett rádiója!) a bátorságom az inamba szállt. Amikor az amcsik és az angol bombázók és vadászgépek megjelentek a látóhatár szélén, én már a szalmakazalban vagy a kert fái között voltam. Eszembe se jutott, hogy másként is próbára tehetik a bátorságomat. 1945 februárjában erre is sor került. 14 évesen a nyilasok felajánlottak bennünket (14-18 éves srácokat!) a Führemek, ágyútölteléknek. Gyalog, vonaton, teherautón „bebarangoltuk” Németországot, s naponta megszenvedtünk az életünkért. Menetrendszerűen jöttek az amerikaiak és bombáztak vagy géppuskáztak bennünket. A katonai kiképzésre már nem volt idő. Március végén, egy bombázás során, leléptünk, április elején a földön, köztünk is megjelentek az amcsik. Tankokon, teherautókon jöttek, a „gyalogos” fogalmát nem ismerték. Aztán következett a fogolytábor. Edződtünk, mint „Ural acélja”! Engem a Csurgón tanult Zrínyi-jelmondat éltetett: Sors bona, nihil aliud! (Jó szerencsét, semmi mást!) Megúsztuk a bombázásokat meg a fogolytáborokat is. Július végén angolamerikai és francia vezérkari tisztek jöttek a táborba ellenőrizni az állapotokat. Az öreg katonák a legfiatalabbakat kiállították a tábor bejáratához. Mivel én voltam a legkisebb, egy angol generális megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Angolul válaszoltam, hogy „fourteen”. Elképedt a főtiszt, és utasítást adott a francia lágerfürer- nek, hogy azonnal engedjen szabadon bennünket, 18 éven aluliakat. Ez meg is történt július végén. Két hónapig a Mainz-Frankfurt-i fogolytábor és augsburgi menedékközpont között kóvályogtunk, kerestük, hogy honnan indítanak transzportot hazafelé. Október 10-én Augsburgból indultunk, Salzburg, Bécsújhely, majd végre Ágfalva volt az irány, ahol a 16 évnél fiatalabbak utazási igazolványt kaptak. A többit Kaposvárra vitték, igazoltatásra. Gyalog mentünk Sopronba, majd Szombathelyre és Székesfehérvárra. Itt egy szerelvényre ültünk és Dél-Komáromig utaztunk. Gyalog átmentünk az összetákolt Duna-hídon, majd személyvonatra szálltunk, és végre hazakerültünk, a Csallóközbe. Október 17-e, egy szerdai nap így lett nevezetes az életünkben. Az egykorú naplómból idézek: „A Vasút utcában laktunk, az utcában éppen doboltak, sokan voltak kint. Az Édesanyám sírva fogadott. Örültem, hogy végre itthon lehetek”. S tovább: „A Sors is arra tanított: ».. .az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga«. S még néhány mondat: „14 évesen, Ш.-os gimnazistaként megjártam a hadak útját. A hadak elvesztek, helyükbe újak jöttek, ám mi épségben, hihetetlen gyötrelmek és tapasztalatok árán, de - hazakerültünk.” „Szó sem lehetett arról, hogy útra keljek az ősi scholába.” Erre egy év múlva, 1946 októberében került sor. Egy halász vitt át bennünket, hármunkat, halászcsónakon, élféjtájt, fizettségért, Medvénél, a túlpartra. És három évig nézhettem az eget, hogy merre lehet a Csallóköz, nem volt mód rá még karácsonykor s a nyári szünetben sem, hogy hazajöjjek. 1949-ben sikerült először, a nyári szünidőre (négynapos határátlépővel) átlépnem a határt, s két
