Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Gál Sándor: Azok a távoli hangok (vers)
4 Gál Sándor de az is lehet hogy káromkodott IV. A LÁTOMÁS az estéli látomás rendre visszatér hozzám s elpihen saját árnyéka mögött már-már láthatatlanná válik a tetőtlen magasság csillagainak foglalatában s mintha a mennyei ménes fényes seregei benne a láthatár mögé ügetnének moccanatlanul nézem vonulásukat a betört ablak mögül suhogó légáramlatok kavargásában aztán a földet fölszaggató lángtölcsérek borzongató fekete-vörös gyöngysora ér el hozzám remegő-mély morajlással és közben megvirrad a friss halottak fölött a gránát vájta föld-mély pedig gazdagon megtelik emberi hússal különös csend borul akkor a tájra a torony roncsain belül a harangok hiánya a tó is némává dermedt s a jég alatti hínár-mélyben fehéren lebegett a halál emberalakja az akácfák tüskés magányában a varjak dús lakodalmat ültek egy lótetemen minden közeli volt egyszeri áttetsző és érthető megégett pillanata az én huszadik századomnak
