Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Illyés Gyula hagyatékából: Áruló (vers)
játékai voltak csupán, ott úsztak, fejjel lefelé. Úgy éltem én, hogy múlt, fogyott minden köröttem, s vigaszul csak dörej hangzott, távoli egek s népek káromkodása - úgy éltem szeles fordulón emelt bal kézzel üdvözölve a forgószél fantomjait, kik rám dőltek és átöleltek - a déli fénynél kedvesebb volt a villám világossága, a harag zöld fénye, amely sisteregve dőlt az ingoványba. Láttam az új lényeket én, vadak voltak még, mily vadak, zord homlokukon a teremtés ködfátyolával, harsogó jajjal merültek fel - dohogva rohantak föl a gyorsaság elszabadult új szörnyei, miket az ember nem tudott már igába fogni, és akiknek megszelídítésére még nem tűnt föl isten - ott hörögtek a város szélén —, recsegés hangzott közelről, mintha szörnyű állkapocs falná ropogtatva a falu szélét, távolabb a külvárosok bolyaiból sortűz zengett és rá szívós tömeg zaja, mely kanyarogva fonta körül a palotákat kígyó mód megroppantam - Kezem emeltem, így maradtam a tiszta térben, érthetetlen alakzat, mely úgy is beszél megkövült fájdalmában, ha torzó lesz, fejét letörik. (1930) 8 Illyés Gyula
