Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (4) (Napló)
Gyöngyök és göröngyök (4) 61 A zsidóké-e, akiknek maga a mindenható Isten, Ábrahám, Jákob és Izsák Istene ígérte meg örök lakóhelyül Kánaánt? (Ábrahám lakozik vala Kánaán földén, s az Úr pedig monda néki: „Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Mert mind az egész földet, amelyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre.”) Ezt a Kánaánt kapták hát örök lakóhelyül a zsidók, melynek földjén kívülük nabateusok, rómaiak, görögök, föníciaiak, perzsák, szkíták, egyiptomiak, káldok, örmények, kánoániak, filiszteusok egyaránt laktak? Kié hát a Szentföld? Láthattuk a fenti, dióhéjban összefoglalt „történetből”, hogy erre a „pokolra”, erre az „apokalipszisre”, erre a „tudathasadásra” nincs válasz. Legalábbis addig nincs, amíg az ilyen vagy olyan fundamentalizmus eszelősei meghatározó szerepet játszanak a politikában, de azt is mondhatnánk, a történelemben, a kultúrában, a civilizációban. * * * Amikor remekművet olvasunk, szemlélünk vagy hallgatunk, minden esetben mintha kegyelemben részesülnénk vagy felszabadulnánk, ami ugyanaz. Miért van ez így? Gondolom, azért, mert a világ egyetlen igazi pontjából fakadnak, a világ e- gyetlen valóságából, az egyetlen realitásból, abból a mozdíthatatlan, örök pontból, ahol megtörténik a metamorfózis csodája: a bűn kegyelemmé válik, és szabadokká leszünk. Aki József Attilát olvas, Van Gogh-képet szemlél, Bachot vagy Mozartot hallgat, az azt mondja: igen. Igen, ez a megrendülés a bűn visszavétele, örök hiányunk megszüntetése: szemérmünk visszavétele és meztelenségünk kitüntetése - az Édenbe való visszatalálunk isteni ígérete. A remekművek ennek az ártatlanságnak a felizzásai, jászolban fekvő ártatlan kisdedek, a teremtés megtestesülései. Igen, minden remekmű egyszerre szomjúságunk és italunk - isteni szépség. * * * Látjuk, látnunk és tudnunk adatik, hogy az élet egy világnagy misztérium: a teremtés, a bűnbeesés és a kegyelem inkarnációja. Olyan világmindenség méretű dráma, mely itt, a közbülső színpadon, a Földön adatik elő, s amelynek mindany- nyian szereplői és nézői vagyunk egyszerre - egy Időben. S éppen ettől, emiatt, ezáltal olyan infarktus előttien forró, olyan szívszorítóan ellentmondó s olyan kegyelemittas katarzisba mélyülő és magasuló egyszerre - minden ember, minden földi lény, minden lélek esetében. * * * Van az emberi lényben valami titokzatos, megfoghatatlan „rész”, mely a lélekben az emberi géniusz dalát énekli: ezek a „részek” maguk az EMBERISÉG,
