Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: A fordítástörténet-írás dilemmái
52 Polgár Anikó megszülető műveket, annak csak valamely szépségét sikerül áthozni, a második korszakban viszont a fordító már a maga egészében tudja azt a „saját nyelvén is létre igézni”2. Devecseri tehát hisz a fordítástörténeti fejlődésben, s ezt egy következetesen végiggondolt átültetés-metaforával is érzékelteti: szerinte az ágak beoltásától jutunk el a teljes átültetésig, amihez már a fordításirodalomnak vagy a nyelvnek a kezdeti próbálgatásokon alapuló edzettsége szükséges. A leírásából nem egyértelmű, hogy pontosan mikortól kezdődik a második korszak, ám Devecseri fordításról alkotott nézetei alapján feltételezhetjük, hogy saját korát tartja a fordítástörténeti fejlődés csúcsának. Devecseri fejlődéselvű elgondolása a három fordítási fázist megkülönböztető Goethéjével3 rokon, s feltételezhető, hogy a Devecseri-elmélet létrejöttét Goethének a West-östlicher Divathoz írt megjegyzéseiben kifejtett nézetei (1819) közvetlenül is befolyásolták. Goethe szerint az első fázisban a fordítás megismerteti velünk az idegen kultúrát, s erre a célra az egyszerű prózai fordítás (schlicht-prosaische) a legjobb. Devecseri első korszakának párja lehetne a Goethe által másodiknak tartott fázis, melyet ő pa- rodisztikusnak (parodistische) nevez, s melyben a fordító az idegen müvet a helyette elkészitett pótléka révén teszi magáévá, az idegen szavakat saját szájához igazítja: minden egyes idegen gyümölcs helyébe olyan pótlékot kíván, ami az ő saját földjén termett: „er fordert durchaus für jede fremde Frucht ein Surrogat das auf seinem eignen Grund und Boden gewachsen sey ”.4 A harmadik fázist Goethe a legmagasabb rendűnek és végsőnek (der höchste und letzte) nevezi. Ebben a korszakban szerinte a fordítás arra törekszik, hogy az eredetivel azonosat alkosson: nem az a szándéka, hogy helyettesítse azt valamivel, hanem hogy a helyébe lépjen („ wo man die Uebersetzung dem Original identisch machen möchte, so dass eins nicht anstatt des andern, sondern an der Stelle des andern gelten solle”5). Ez a fajta fordítás, ahogy Goethe hangsúlyozza, ellenállásba ütközik, hiszen többé-kevésbé feladja nemzete eredetiségét, s ehhez a sokaság ízlését előbb hozzá kell szoktatni. Ez történik a Devecseri által másodiknak tartott fordítástörténeti korszakban is, amikor a fordító már a maga egészében hozza át az idegen müvet. Nem a fordítóknak kell Devecseri szerint a befogadók igényeit figyelembe venniük, hanem az olvasóknak kell elmélyedniük az idegen szellemben, mintegy éretté kell válniuk az újfajta fordítások befogadására: a fordító felmenti ugyan olvasóját „az idegen nyelv megtanulása alól, de nem mentheti föl az idegen szellembe való elmélyedéstől”.6 Devecserinél azonban nincs szó olyan körkörösségről, mint Goethénél: Goethe rendszerében ugyanis a harmadik korszak azért számít végsőnek (die letzte), mert az első korszakhoz, a szó szerinti fordításhoz (der Interlinear-Version) közelít, s ezzel a kör bezárul („und so ist denn zuletzt der ganze Zirkel abgeschlossen”1). Devecseri lineáris, a kezdetlegestől az érettebb, kifejlettebb felé haladó korszakolásával szemben tehát Goethe rendszere körkörösségével egyúttal meg is kérdőjelezi a fordítástörténeti fejlődés meglétét. A fordítások szerzői által alkalmazott módszerek, a pretextushoz való viszo-
