Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (2) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
44 Fonod Zoltán regény. Erre a hagyományos szerkezetre kerül rá a remekül megkomponált tartalom” - írta a kötetről Mészáros László. Bár a regény főhőse újságíró, író, tehát „lényegében művészember... a regény mégsem igazi intellektuális regény”, függetlenül attól, hogy hazai vonatkozásban a regény hősét „a magyar intellektüel őstípusaként” kezelhetjük. Elismerően szól a kritikus a mellékszereplőkről, a „hús és vér emberekről”, akik „e- gyéniségként” állnak elénk. A mellékszereplők jelentőségét abban látja, hogy tulajdonképpen „csak egyetlen hőse van a regénynek: Morvái”. És bár a regény hősét, Morvái újságírót, a kritikus „szkrizofén hősként” kezeli, várja a folytatást, azzal az igénnyel, hogy „a szabadesés vége egy új kezdet kezdete, és ne a vég kezdete legyen.”32 Kérdések kérdése persze az is, hogy az új hőstípust hogyan érintette az a körülmény, hogy a „faluról városba kerülő értelmiségi ... a szülőföldjén idegenné vált, a városi élet sodrásában pedig gyökértelenné”. Morvái az író alteregója, akárcsak később Nagybene Péter az Örvénylő idő (1982) című regényben. A regény narrátora a múlt századi realizmus gyakorlata szerint mindent tud a világról, krónikása és „megváltója” az időnek.(...) Mindegy, hogy hőseit hogyan hívják, mögöttük mindig az író, annak tapasztalata, élménye, megszenvedett igazsága áll.” Felesleges, persze az okokat keresni, az írói szintézis építéséről van szó. És mivel alkotója a világból nem tud kitörni, marad a Babits Mihály által vállalt „képlet”: „nem tudok más, csak magamnak hőse lenni”. A regény erényei ellenére a „nemzedéki szintézis“ kialakításának a ténye, a gondosan „előregyártott” mellékszereplőkkel (Zsuzsa a maga szépségével, vagy Török Ilona „esettségével”), akiknek akkor is nehéz a sorsuk, ha „kegyeltjei” az írónak. A Szabadesés erényei - hiányosságai ellenére - az írói tehetség szempontjából nem mellékes. A tét (minden időben) azon áll vagy bukik, a mindenkori „hős” meri-e vállalni a harcot, vagy inkább „elszenvedi” a történelmet. Van-e mersze, hogy „megváltója” legyen az Időnek, és a sorsváltozások idején is valami „emberit és magyart” művelni, vagy csak „krónikása” tud lenni a komák. Jogosak a kérdések azért is, hisz a Nagybene Péterek drámája is ( Vajúdó parasztvilág) úgy szakadt ki az Íróból, mintha „nem is búcsúzni kellene ettől a régi, megszokott életformától, hanem csak leltárt készíteni róla”. Tóbiás Áron Duba Gyulával készült beszélgetése szerint ez a regény „A paraszti életformából az értelmiségi sorba” kerülő fiatalember „csapongásainak, vívódásainak története”. „Saját magamat akartam megérteni és elemezni. Ezért nyúltam vissza a gyermekkoromat jelentő parasztvilágba, szülőfalum másfél évszázados múltjába. Ezért eredeztettem a gyökereket családom hagyományaiba, egy magyar nemzetiségi falu elmúlt évtizedeinek eseményeibe.” Falu és város találkozásánál, keresztúton áll a Szabadesés gyarló hőse. Ráillik a szlovákiai magyar értelmiség „faludetermináltsága”, amit a költő Tőzsér Árpád így fogalmazott meg: „Ez a falu itt a múltam / egyszerre valóság s emlék / csúcsaimmal belőle kinyúltam / ösztöneimmel nem még”.33 A családi modellből építkező regény (A vajúdó parasztvilágbó\ ismerős miliővel) az apákkal való együttérzés, érzelmi-erkölcsi azonosulás jegyében fogant, s érzékletesen állítja elénk ezt a paraszti figurát. Nem törekszik arra, hogy modern eszközökkel nyúljon a témához, inkább bensőleg akar azonosulni alakjaival, hősei sorsával, szenvedésével, sőt kényszerű megbékéléseikkel is. Mert a (csöndes) krónikás tisztében az író azt is érzékelteti, hogy a lépéskényszer vitte előre a későbbi fejlődést, s hova