Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Bárczi Zsófia: Ilonka (Elbeszélés)
16 árczi Zsófia Ilonka (apokrif a Szörnyek könyvéből) Képzeljenek el egy embert, aki egész idáig úgy tudta, hogy a világ egységes, pontosan összeegyeztethető és összeillő részletekből áll. És ez az ember éppen most, ebben a pillanatban döbben rá a dolgok kifürkészhetetlen szövevényében tévelyegve, képzeljék el a rádöbbenés fortéimét, ahogy selymesen fénylő gyűretlen világa hirtelen ráncot vet egyetlen gyötrődő rángással, azt az iszonyú tragédiát, amit olyan valaki él át, aki ott áll egy megbízhatóan ismerős és tökéletesen áttekinthető, hétköz- napiságában kissé unalmas vidéki könyvtár közepén, valahol a H.98 és a K.33 között, és ekkor egyszer csak, minden előzetes jelzés nélkül darabokra hull körötte a világ. Mihez hasonlítható a tragédia, amikor olyan ember veszti el az összefüggéseket, aki egész életében összefüggésekben élt. Nem gondolkodott, mert a gondolkodás feltételez némi tudatos kontrollt a szellem őserdőben kanyargó öncélú ösvényei fölött, Ilonka élte az ösvényeket, bármi és bármi között három lépésben, jobb napjain kettőben. Ilonka tudata egy régimódi keresztirányos cédulakatalógus kecses eleganciájával teremtett kapcsolatot: Hannibal - elefánt - esernyőtartó, középkori francia regény - James - szilvalekvár - mondta jobb napjain Ilonka, mert a világ legyen bármily borzalmas, s a teremtés alapjaiban elcseszett, de a dolgok mégis a helyükön vannak, anno domini. De ez egy új időszámítás, Ilonka zuhan, száll a semmiben, azaz inkább lebeg, mert a szállás mégis valami irányhoz kötött, és ahol irány van, ott rend is, a rendezhetőség halvány esélye, de Ilonka körül és benne egyszerre szűnt meg minden, és ekkor fekete lyukká változott, tényleg, egyszerre lett minden, és ugyanannak az inverze is, tényleg, ezt képzeljék el. És rádásul nem volt benne semmi tragikus, csak szánalmas volt, mert a tragédiában van valami nagyszerű, de Ilonkában egyszerűen nem fért el ilyesmi, meg még humorérzéke sem volt ráadásul, mert a tragédiához az is kell, okvetlen, látni a magunk és a világ közti áthidalhatatlant és jót nevetni rajta, de Ilonka jelentéktelenül unalmas volt, humorérzék nélkül, mint azok, akik először hisznek, aztán nem, de azok dühe nélkül. Meg a harisnyáján is futott egy szem. Fordítva persze egyszerű, meg vicces is, bizony, ahogy az ember visszanéz, mikor már hisz, arra, amikor még nem, meg lehet szakadni a röhögéstől a vergődő és tökéletesen értelmetlen rémületen, mint mikor macskát kínoznak a gyerekek, tudva azt, amit az nem, hogy ez az egész csak vicc. De az is lehet, hogy valamivel korábban változott fekete lyukká, és akkor a világ pusztulásának ő volt az oka, az ő rendíthetetlen és középszerű valósághitének a
