Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (1) (Napló)
Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (1) 57 Az efféle buzeráció természetes része volt a kiképzésnek. A hivatásos tisztek tudtak erről, de szemet hunytak felette. Ezt látva és tapasztalva, a rám kiosztott feladatokat - a körlet takarítása stb. - igyekeztem elvégezni, s elfogadható szinten. A különféle gyakorlatok is kínáltak ilyen-olyan könnyítést, s voltak, akik ezt ki is használták. Ám ha aztán „élesben” kellett ugyanazt elvégezni, nagy bajba kerülhettek. Például, ha hosszabb menetgyakorlat volt a föladat, s hamis „gáztámadást” kaptunk, a gázálarc szelepét kivéve könnyebb volt a lélegzés, főleg, ha közben futni is kellett. A baj akkor érte utol a bliccelőket, ha ezenközben elpukkantottak egy könnygáz- gránátot. Mert ez is megtörtént! S láttam hogyan folyik össze taknyuk-nyáluk a fiúknak, hogyan fetrengenek az árokparton félig vakon... Amíg az altisztiben koptattuk a padokat, szinte naponta, s akár többször is, riadóztatták az egyes szakaszokat, de olykor az egész századot is - délután, este, éjszaka, mikor hogy. Az előírások szerint az ilyen riadóra teljes menetfelszerelésben kellett megjelenni. Fegyver, hátizsák - plná polni -, gázálarc, s irány a harckocsi. Egy alkalommal kétszer is riadóztattak egymás után, s valahogy éjfél körül kerültünk vissza az ágyba. Harmadjára - ahogy ez lenni szokott - hajnalban ismét riadóztattak „Bojový poplach” üvöltötte az ügyeletes. Ágyszomszédom, komoly nagyszombati nyelvjárásban küldött mindenkit melegebb tájakra, s úgy döntött, hogy e hajnali marhasághoz - volovina - elég, ha felhúzza a csizmáját kapca nélkül, hálóingére pedig elégnek találta a bokáig érő köpenyt... így is cselekedett! Hanem ahogy leértünk a harckocsikhoz, kiderült, hogy azonnal elhagyjuk a kaszárnyát, és meg sem állunk a kijelölt lőszektorokig... Három nap múlva keveredtünk vissza Janovicére. A félmeztelen harcost sikerült úgy-ahogy „felruháznunk”, nem fagyott meg, pedig a mocsarak szélét már reggelenként jégkaréj ékesítette. Egyébként - mint később kiderült - a riadót egy „határsértő” szarvasborjú okozta: nekiment a béketábort védő szögesdrót kerítésnek... Természetesen ez csupán egy példa a sok közül, ami azt igazolja, hogy okosabban teszi az ember - a „bazsant” -, ha az előírások komolyabb részeire odafigyel. Ugyanakkor a drezúrának volt egy másik folyamata is, amelyet ajánlatos volt nagyon komolyan venni. Igazából ez volt a félelmetesebb, mert ezt előírások szabályozták. Például a harckocsiba való beszállást, ha emlékezetem nem csal, tizenöt másodpercben határozták meg. Vagyis ennyi idő alatt a csapóajtókat is be kellett zárnia a személyzetnek. Maga a tankba jutás nem volt különösebb gond, de a toronyban lévő csapóajtó bezárása már bizonyos kockázattal járt. Ha az ember nem figyelt oda, könnyen megtörténhetett, hogy a lecsapódó acélszerkezet lecsippentette az újonc körmét, vagy akár az újbegyét is... És ezt a tankba szállási műveletet addig kellett gyakorolni, amíg az előírt limitet a harckocsik legénysége nem teljesítette. És ha nem ment ez az összehangolást erősítő gyakorlat, akkor az egész személyzetet - gondolkodás végett - leküldték a „pokolba”. Hogy ennek a lényege érthetővé váljék, egy rövidke műszaki kitérőt kell tennem. A T-34-es harckocsinak ötszáz lóerős dízelmotorja van. A motor alatt - kétoldalt - helyezkedik el az a négy -
