Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (1) (Napló)
54 Gál Sándor moltam — többféle igazi fegyverhez is hozzájutottunk, ám ezeket egyéb célokra - vadászatra - használtuk, több-kevesebb sikerrel. A katonásdi játék volt! Kitöltötte napjaimat, felszabadított és kielégített valamit — valamit, ami még ma is felfoghatatlan és igazából a lényege értelmezhetetlen. Győzelem és vereség együtt és egyszerre jelent meg benne, s a végén mindig „békévé oldódott” bármelyik délutánon... Mozgása, hangja és csendje igaz volt és szép. Még ellentmondásai is megborzongatnak... Mert: katona soha nem akartam lenni!!! Hogy miért, annak lényege feltehetően az igazi háború megélt, halált virágzó hétköznapjainak tudatomba rögződött emlékeiben keresendő. Elutasítása az emberölés gyakorlatának! De lehet, hogy ezt csak ma, most látom így, s a valódi ok vagy okok egész mások - mélyebbek és távolibbak. Az az igazság, hogy ez a kérdés igazából soha nem is foglalkoztatott komolyabban. A negyvenöt után ránk szakadó embertelenségek ideje nem arról szólt, hogy egy magamfajta kölökből mi lehet, vagy mi nem, hanem arról, hogy merre szállítanak majd a marhavagonokban - északra, délre?... Később pedig - már az ötvenes évek derekán -, ha nehezen is, de eldőlt a lehetséges pálya iránya. Az akkori történelmi viszonyok között azonban elkerülhetetlen volt - a katonásdi játékot követően — letölteni a huszonnégy hónapos kötelező katonai szolgálatot. Ha csak nem volt az emberfia nyomorék, be kellett vonulnia a seregbe. Pozsonyba kerülésem után — hajói emlékszem, két halasztást követően - rám is ez várt október eljöttével. S meg is kaptam a behívót annak rendje s módja szerint. Október végén aztán a komáromi állomáson bevagoníroztunk, s a fapados szerelvényt vontató gőzös nekivágott, velünk együtt, az éjszakának. Rövidre vágott hajjal, melegítőben — csehszlovákiai magyarul: tyeplákiban —, egy táskával felmálházva indultam neki a rám váró huszonnégy hónapnak, nem valami nagy lelkesedéssel a nálam két-három évvel fiatalabb újoncokkal együtt. Ott és akkor csupán annyit közöltek velünk, hogy a célállomás Janovice. Hogy az akkori köztársaság melyik végében lehet a nevezett helység, sejtelmem se volt. Igazából nem is érdekelt, hiszen - vittek! Ami számomra a negyvenes évek borzongásait idézte föl, mert hogy akkor is vittek, s akkor se igen tudtuk, hogy hová... Másnap hajnalban, az október végi derengésben a ködgomolyokból elő- elővillanó tájat néztem, az előtűnő erdős lankákat, tágas, zöld mezőket, s ahogy a vonatzakatolásban elmaradtak, még szépeknek is találtam őket. Persze, akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ezek a szelíd, derűsnek tűnő lankák micsoda rejtett veszedelmeket jelentenek az őket nem ismerő idegen számára. ... Aztán a szerelvény lassított, majd megállt. Megérkeztünk! Az állomásépület megviselt homlokzatán ezt a nevet betűztem ki: JANOVICE.
