Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
44 Fonod Zoltán a Judózik a szerelem vagy a paradoxonokra épített Nőm logikája, továbbá az így szeretjük egymást, vagy a szatirikus Baj van a humorral, s a rendkívül finom gúnnyal megírt A tükör című humoreszkjeit említhetem. Duba „nyitott szemmel jár a világban”, tudatában van annak is, hogy az intellektuális humor veszélye az „öncélúság” és a meddő fílozofálgatás, ezért (az esetek többségében!) jó érzékkel elkerüli ezeket a kísértéseket. A megállapítás, persze nemcsak elvárásként, hanem ítéletként is ismerős számára. Mert az ítélet hiányérzetre is utalt. A kötet második részében ugyanis többségében szerényebb, másodlagosnak mondható humoreszkeket is olvashattunk. Hiányérzetünk a társadalmi kérdéseket vizsgáló és a közélet fonákságait feltáró írások esetében jelentkezik. (Feltehetően a kötet két /sőt: három/ részre tagoltsága is ezt a szándékot kívánta kivédeni. Az Ancsi és Jancsi című novella, valamint a Magány és hűség című rövid prózai életkép, jellegénél fogva is elüt a többi anyagtól.) Idézhetnénk persze olyan írásokat is, ahol az író derűs optimizmussal kezeli a témáját, esetenként rokonszenvez is vele. Az emberi fogyatékosságokkal, visszaélésekkel szemben azonban a kellő szigor sem hiányzik. A téma szabta lehetőségek szerint a grotesz, a fantasztikus és a szatíra alkotóelemei hatásos érvényesítésével jut el az okok reális ábrázolásához. (Álom, álom, édes álom..., Baj van a humorral, A javíthatatlan, Gázdráma, stb.) Ez utóbbiak azt is jelzik, hogy Duba - ha akar - jó érzékkel kezeli a mindennapok kínálta gondokat, eseményeket is. Az intellektuális humor sem ismeretlen számára, esetenként azonban az öncélúság hibájába esik. A veszély talán nem is a témaválasztásban van, inkább a meddő filozofálgatást róhatjuk fel. Még akkor is, ha az író úgy gondolja, hogy ötleteivel „Achilles-sarkát megcsiklandozhatja” (Minden másképpen van). És bár a letűnt évtizedekben szokatlan volt a humoristák esetében stílusról beszélni, a szokatlanságot (az ötvenes/hatvanas évek környékén!) talán a műfaji határozatlansággal lehetett magyarázni, minthogy a szatíra és a humor műfaji meghatározása eléggé vitatható, sőt problematikus volt. A komikus elem megnyilvánulási formáját aszerint ítélték meg, hogy alkalmazása látásmódot, szemléletmódot jelentett-e. Az író erényeit e téren nincs okunk megkérdőjelezni, függetlenül attól, hogy a kritika esetenként szóvá tett néhány „vétséget”. Jelezte azonban azt is, hogy „az utóbbi évtizedek a komikus elem új köntösben való megjelenése számára is polgárjogot szereztek az olvasó- és nézőközönség előtt egyaránt. Azaz a humor is mesterség lett, jól felismerhető kellékekkel. Kilépett az eddig szállást adó regényből, színdarabból, s külön mutatványokra is képes”. Példaként a cseh irodalom Hašekját vagy (magyar vonatkozásban!) akár Karinthy Frigyest és Kosztolányi Dezsőt is említhetjük, akiknek a frontáttörésben részük volt. A Szemez a feleségem (1961) cimü kötete már jelezte, hogy a nevetés és a ne- vettetés könnyed műfaja mellett egyre gyakrabban keresi az ember- és a jellemábrázolás mélyebb, művészi megfogalmazásának igényeivel áthatott eszközöket, a korhoz és a társadalomhoz kapcsolódó problémákat. Időben felismerte, hogy a művészetben a komikum azt tükrözi, ami az életben is komikus. Az életben fellelhető jelentkezési formája azonban sokféle lehet. A nevetés és nevettetés szerepére utal az
