Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
36 Fonod Zoltán lett a tavalyi hó?” — tehetnénk fel a költői kérdést, hisz emlékszünk arra, néhány éve még a posztmodern volt a „csúcs”, az irodalom teteje (és Prokrusztész-ágya!), és mára ez is múlttá lett, akár a többi... Az igazsághoz tartozik persze az is, Duba Gyula „hűséges” alkat, és nincs „késztetése” arra, hogy a korábbi (általa felvállalt!) elbeszélői gyakorlatot megtagadja. Azok a merész kísérletek, melyekkel Proust, Kafka, Joyce vagy Bulgakov átalakították az elbeszélés, a prózai alkotások jelzésrendszerét, ezek Duba számára nem ismeretlenek, de elbeszélői habitusától idegenek. Annak ellenére sem vállalja, hogy nem ismeretlen számára a múlt, az a kihívás sem, melyet a magyar szépprózában Krúdy vagy Kosztolányi (Szentkuthyról nem is szólva!) a huszadik század elején erőteljesen képviselt. Ok voltak a modern magyar próza folytatásának, követésének azok a képviselői, akik vállalták a modem próza irányából érkező kihívásokat. A modern regény középpontjába az emberi lélek, az egyéniség került, ez utóbbit, mint a kiteljesedés lehetőségét, Duba is követi. A belső monológ, a tudatfolyam (melyet Joyce, Proust vagy Virginia Woolf neve fémjelez) sem tudta őt „foglyul” ejteni, következésképpen számára idegenek is. Az egzisztencialista filozófia (Camus, Sartre), vagy a nagy hatású francia „újregény” (A. Robbe-Grillet, M. Bútor) távol van attól a felfogástól, mely a huszadik századi történelmi regény vagy a polgári realizmus nyomvonalain halad, s kimondatlanul is a társadalmi regény minden- hatóságára esküszik. E tagadás és csendes dohogás ellenére is egyetértünk Szegedi-Maszák Mihály megállapításával, aki azt vallotta: „A kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában érvényüket veszítik. Nélkülük elképzelhetetlen a műalkotások megközelítése, de a megértés egyszersmind a létező kánonok rombolását teszi szükségessé. Ez a kettősség (...) elválaszthatatlan a művészet és így az irodalom létezési módjától (...) Olvasni annyit jelent, mint megtagadni a kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.”2 Évtizedekkel korábban Illyés Gyula ezt úgy fogalmazta meg: „Minden irodalom az idők terméke”, következésképpen minden művészi és tudósi pálya „az elődök rekordja fölött kezdődik.”3 Ide kívánkozik T. S. Eliot megállapítása is:„Az irodalom »nagyságát« nem lehet kizárólag irodalmi mércékkel meghatározni; noha nem szabad felednünk, csak irodalmi mércékkel lehet meghatározni, irodalom-e valami vagy sem”.4 Fredric Jameson a „rossz reflektivitást” is szóvá tette, hangsúlyozva, a „posztmodernizmus elmélete valóban szüntelen belső körforgásnak rémlik, amelyben a megfigyelő bent- ről kifelé forduló pozícióba kerül, és az osztályozás nagyobb mértékben folytatódik tovább”, s ez a szemfényvesztés addig tart, „amennyire az „elméletnek” szüksége van ahhoz, hogy újraformálódjék és derűs nyugalommal iskolapéldájává annak, ahogyan az általa javasolt és jósolt lezárásnak festenie kellene”5. Könnyű, persze az utalások során „ideológusaimmal” kiegyezni, hisz (vélhetően!) az értékteremtő kritikai gondolkodás lényege, hogy az „egyszeri és megismételhetetlen” müveknek az álma és vágya ott éljen minden alkotóban, aki a világ számára tud és akar is valami maradandót alkotni. Úgy gondolom, az új kánonok
