Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Kulcsár Ferenc: Pietá Mundi (vers)
34 Kulcsár Ferenc bennetek pedig a Valóság lelke munkál.” Ó, nem kell-e a képébe mászni, megalázni, a flagrum ólombütykeivel tetőtől talpig fölszaggatni húsát, töviskoronát húzni a fejébe, felszögelni a szégyenfára, latrok közé az ilyen gonosztevő, szószátyár kurafit, ki azt hazudja, Isten fia, s három nap alatt fölépíti a Templomot?! És látja R. C., a tanítványok mint szétszórt, halott kövek alszanak. O, név nélküli szégyen... a magavesztőt minden hullni hagyja, ilyen fiút vet prédául az apja és nem jogad be semmi anyaöl. És Mária, a mindenség fattyat szülő szajhája is alszik, véres tőrrel lelkében a kereszt őrületéről álmodik: a történelmet újra és újra átszövő kinszenvedésről. Ki van hát jelen, ki és mi az a Pillanat és Botrány, akinek neve Jézus, s akit az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett, s örök időktől fogva felkent? Nemde az a FA, amely kezdettől van, suhogva a világ felett, hogy véres bitófává, a kínos halál keresztjévé legyen? De igen. Ennek a Fának a lombja zúg most Jézus fülében, a megsüketülésig, az őrületig: ő, aki ember és Isten, most a vér ki nem mondható, rejtelmes ízét érzi a szájában, az állat alacsonyrendű őrületét; se nem ember, se nem isten, ó, nem a legkisebb és nem a legnagyobb immár, hanem kiszáradt tengerfenék, a mindenség eltiprandó rühes kutyája, embertelen és istentelen Botrány az ember öntudatlansága és Isten távolléte között. S előveszi R. C. a Pilinszky-kötetet, s olvassa: Az a nap, az az óra mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet... Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. Tátrai táj
