Irodalmi Szemle, 2010

2010/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (2)

Gyöngyök és göröngyök (2)

83

Igen, itt ülök az én Sínai-hegyemen, a Mózesnek adott Tízparancsolattal a szívemben, őszbe csavarodva, versbe menekedve, kezemben egy Arany János-kötet- tel, melyből ezeket olvasom:

Az élet hegyének már tetején állok:

Emelkedtem eddig, ezután csak szállók.

Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,

Derült is, borult is a lejtő mögöttem:

De ami elül van, azt borítja felleg:

Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!

Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,

Nem jutok aljra, mielőtt gondolnám,

S nem lesz-e világi pályám köre csonka:

Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!...

Mi emel? mi tart fönn? mi sugall? mi biztat?...

Kebelem egy hangja. Követem is aztat.

Egy hang, mely csilingel az égi madárban,

Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;

Mely a pók fonalát százszor megfontolja,

Noha füstbe százszor menjen áldozatja;

S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:

„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”

Hát igen, nemcsak szülőfalum hegyének tetején állok, hanem, mint Arany János is egykor, az élet hegyének tetején. Én sem tudom, mint ahogy ő sem tudta, „nem lesz-e világi pályám csonka... bevégezetlen munka”. Az Arany Jánosét már tudjuk; úgy gondolom - ha ez egyáltalán megadatik az embernek, a költőnek -, az ő pályája nem lett csonka.

S milyen lesz az enyém? Ne firtassuk. Titok. Mindenesetre „kebelem egy hangja” engem is arra biztat: folytassam megkezdett munkámat.

Innen, a Tündérhegyről csodálatos kép tárul elém; nyár van, a levegő búza- és gyümölcsillattól részeg, minden zöldben és aranyban ragyog, a királykék és jobbágykék ég pedig ölelőn fölém borul. Egy régi versemben - álmomban -, mint Odüsszeusz a drága Ithakába, visszatértem a juhokat és alvó sziklákat terelő Gondviselés hegyére, ahol lebegő új fészkeket raktak a madarak az égő csipkebokrok s az égig érő fák tetején. Most pedig valóságosan is itt vagyok a megbocsátás és a megváltás Golgota-hegyén, s arra gondolok, itt kellene meghalni is, hogy mint ő- seimet, a szülötte föld öleljen magába örökre.

* * *

„A naplónak is csak akkor van értelme, ha a naplóíró a világban is önmagát figyeli” - mondja Márai Sándor. József Attila meg ezt mondja: „A világ vagyok - minden, ami volt, van... A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör.” Mit lehet ehhez hozzátenni? Nagyon-nagyon sokat, de legyen elég eny-