Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csehy Zoltán: A lift és a liftakna esete (Tőzsér Árpád köszöntése)
JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE 71 sensus communis alapjait képező nagy elbeszélések esetében. Vitathatatlan, hogy e felismerés sokat köszönhet a posztmodem teoretikusok elgondolásainak is, hiszen Tőzsér eleve számos posztmodern tételverset is a magáénak tudhat. E teoretizáló költeményeknél erőteljesebb bölcselet mutatkozik meg azonban azokban a látszatra a nosztalgikus emlékezés gesztusaival induló, ám a traumatizáltság eltérő fokait felmutató költeményekben, melyek a mítosz muzeális felmutatása helyett a mítosz örökkévaló mozgását és mindenkori jelenbe vetettségét tárják fel: ilyen pl. a legutóbbi, Csatavirág című kötet Ó jaj, föl kell kelni... című remeklése. Az ún. fausti ember bukása mint eredendően posztmodern téma Tőzsérnél is létrehozza a maga szövegartikulációit: a Madáchot idéző nyelvezetű Faustus Prágában példázza ezt a leginkább. Természetesen az elbeszélés a maga teljes hosszában elbeszélhetetlen, önkéntelenül az elbeszélő redukciós képességeire van utalva: Tőzsér kavafiszi karakterű verseinek is ez az alapállása. Felvillant, felragyogtat ezt-azt abból a horizontból, mely kinyílik előtte, a megismerést úgy teszi felismeréssé, hogy örvényt kavar a vers tükrén, és hagyja, hogy ez az örvény történeti jelentések sokaságát kavarja fel. Radikálisan elkülönül e téren két Tőzsér-verstípus: a kavafiszi elbeszéléstechnika keresetlenségét, mégis megkérdőjelezhetetlen pontosságát tükröző, közvetlen vonalvezetésű vers, és az olykor szinte ibolyás- kökörcsines Oscar Wilde-i, de mindenképp látványosan nyugatos tónusokban tobzódó, éppenséggel dekorativitásával, rímkezelésével megnyilvánuló, a mítoszt vagy a történelmi szegmenset inkább valamiféle patetikus Árkádiában megőrző, azt inkább csak egy bölcseleti költői futam origójaként használó költemény. Világos bármely Tőzsér-kötet olvasója számára, hogy a költő fokozottan erőteljesen dolgozik az intertextusokkal, ezt humoros módon önnön sírversében így fogalmazza meg: „minden vers után megfordult, / minden stílus alá benyúlt, / amit tudott, mindent lenyúlt”. Ez a posztmodern allúziótechnika művészi lehetőségeit maximálisan kiaknázó költészet gondolati intenzitásával jócskán túllép az eszközei által nyújtott technikai lehetőségek maximumán: Tőzsér lírájának javában a vágy valóban megvalósult szerelemként mutatja fel önmagát. Tőzsért azonban nem pusztán költőként tartjuk számon, egyike minden idők legjobb szerkesztőinek, kimagasló gondolkodó, esszéista, publicista. Gondolataival, felvetéseivel, nézeteivel lehet vitatkozni, de mondataiban - legyenek azok versbe, drámába vagy a leghétköznapibb újságcikkbe szorítva - nem lehet nem rácsodálkozni nyelvünk plasztikusságára és szépségeire. Isten éltesse az ünnepeltet! Csehy Zoltán
