Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Tőzsér Árpád: Duba Gyula 80 éves, A mítoszról
32 Duba Gyula köszöntése s ember emberhez máris közelebb kerülne? Nem tudom, csak azt tudom, hogy elolvastam új regényedet, kedves barátom, s mint kihez egy gyermekkorában megtanult, de már elfelejtettnek vélt nyelven szólnak, ámulva tapasztaltam, hogy minden szavadat értem. De mit szemérmeskedjem: nemcsak hogy értem, hanem azzal a torokszorító sírással küzdők közben, amellyel éneklő parasztasszonyok szavát szoktam hallgatni: ősanyák üzenetét az idők méhéből, egykori közös eredetünkről. Könyveddel új-régi jelrendszert alkottál, kedves barátom. A paraszt középkor odvából kivartyogó Öregmama, a munkába beleszakadó Gazda, az emberbe fehér dühvei kést vágó Labanc Jozsó s az egykori falu tárgyai, melyek azóta már múzeumok és városi lakások falait díszítik, de könyvedben még mozdíthatatlanul helyükön lógnak, egy nyelv előtti állapot torokhangjai, egy új-régi nyelvé, melyet nem lehet megtanulni, mert nem vetülete valaminek, hanem maga a valami, anyagtalannak tűnő emlékképeink súlyos anyaga egy másik létben. De azt a létet még közösen éltük meg, olyan közel az erdőhöz, földhöz, fákhoz, hogy szinte szavak, fogalmak nélkül. Nem a nyelvvel van hát baj, hanem az élményeinkkel, azok váltak valahogy privát üggyé. Eddig csak saját percepcióink voltak ugyanazokról a magánvalókról, most a saját percepciókhoz már saját magánvalóink is vannak. A villanyégő saját nap a szobánk egén, az asztalunkon a ventillátor saját szellő, a falakon a rámák karámjaiba zárva saját hegyek és erdők tolongnak, bőgnek.
