Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Merényi Krisztián: A potyázó (novella)
47 Merényi Krisztián A potyázó A temető hátsó sorából, a ravatal mögött szürke sírmenet. Zord reggel van. Lassan haladnak a szomorú tubaszóban. A sírköveken dér. Négy díszruhás viszi a koporsót, egyéb mozgás nemigen érzékelhető. A bejáratnál feltűnik egy pipát pöfékelő kalapos úr. Komótosan indul a csoport felé. Csatlakozik a menethez. Lehajtott fejjel fürkészi a gyászolók arcát. A menetbe olvad. A mellette lépdelő hatvanas asszony siránkozni kezd. A kalapos úr igyekszik vigasztalni:- Pedig arany szíve volt... A hölgy csodálkozva:- Arany? Gyémánt! Megérkeznek a sírgödörhöz. Mint valami színházi jelenetben: az anya kiszakítja magát férje karjából, és a koporsóra borul.- Fiam! Miért álltái be közéjük? Közvetlenül a sírnál áll a család. Két kamaszsrác, egy kisebb lány, és egy szakállas férfi, aki monoton, dörmögő hangon sír. A pap belekezd a nekrológba:- Porból lettél, s porrá lészel... szerető szüleid búcsúznak tőled... Az anya virágszirmot szór a koporsóra. A szüntelenül kántáló pap szavait halkan kíséri a tubaszó. A kalapos egy hátrább álló, kisebb társasághoz csapódik. Vélhetően távoli hozzátartozók. Egy fókaképü asszony, az ő értelmileg nem túl erős fiacskája, és valami gazdaember.- Tiszteletem, ez rettenetes! De változtatni nem tudunk, ami történt, megtörtént... Rázza a fejét és a földet nézi hosszasan, majd hirtelen, mintha mi sem történne, így szól:- Kérnek kávét? Frissen darált, olasz. Maca Jánosné és Maca János gránitsírjára helyezi termoszát, és előveszi táskájából a porceláncsészéket. Amazok szemükkel kérik a kávét, de nem szólnak. Tiltakozik a bennük lakó jó ízlés, nem tartják időszerűnek, hisz még zajlik a ceremónia. A kalapos lassan szürcsöli a kávét, s újratömi pipáját.- Valamikor én is szíttam - dörmög a gazdakülsejü, a fiú pedig rejtelmesen vigyorog. A kalapos részvétet kíván a fókaképű asszonynak, aki csak ennyit mond:
