Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Kő-ország fia Amerikában (Lacza Éva beszélgetése Cselényi László, József Attila-díjas költővel)
Kő-ország fia Amerikában 41 * Ez az egyszerűség boldogsága.- Pontosan erről van szó. Én nem voltam korábban Amerikában, de - ha sokat tudtam is róla - a valóság mindig más. Ezt az ember nem tudja pontosan megjeleníteni a képzeletében, akármennyit tud róla - elméletben. Szóval, ami az embert a valóságban megérinti, az valami egészen más dolog, mint az elképzelés, a képzelgés vagy az elméleti tudás. Minél többet látsz a világból, minél messzebb mész, annál inkább érzed a nosztalgiát, meg azt, hogy végül is te csak egy kalitkába vagy bezárva. Még Amerikáról talán szó sem volt, egyszer, emlékszem, telefonon beszélgettünk Tőzsérrel, aki azt mondja nekem, hogy most kezdi csak érteni Goethének azt a mondatát, hogy csak egynek örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Mondta ezt a csaknem hetvenöt éves Tőzsér. Annyira meghökkentem én magam is, hogy hát miről is beszélünk most? Hogy Goethe mit értett ezen, nyilván ő tudja. De miért mondja ezt Tőzsér, aki a háborúba, kitelepítésbe beleszületett nemzedék képviselője, és most mi örülünk annak, hogy nem most vagyunk fiatalok? Pedig a mai fiatalok tizenévesen látják a piramisokat Egyiptomban, hiszen a szüleikkel a világot járják! Mindezt amerikai kirándulásom után kezdem megérteni. Azt, amit az előbb már mondtam, hogy aki ki sem lépett a falujából az azért boldog, mert nem tud sokat a világról, s ha tud is, ez nem tapasztalati ismeret. Minél messzebbre jutsz el, minél többet látsz - s lehet, hogy Tőzsémek a párhuzama erre vonatkozik, meg ma én is így látom -, annál elégedetlenebb vagy, annál többet akarsz látni, annál többre vágysz. A mai fiatalok mehetnek bárhová, utazhatnak a világban, akkor mi a gond? Nem az-e, hogy ha túl sokat látunk a világból, még többet akarunk, s ezért örökké elégedetlenek vagyunk? Kérdezted, nem akartam-e kint maradni? Biztos, hogy nem. Az amerikai út előtt három hétig egy fürdőhelyen voltam, Szlovákiában. Rövid idő ez, de számomra még az a három hét is kínszenvedés volt, mert nem szeretek olyan helyen lenni, ahol nincs ott a könyvtáram meg a lemeztáram. Ugyanez volt Amerikában is. Elképzelni még talán el tudnám az ottlétet, mert végül is lehet, hogy öreg korunkra oda kényszerülünk, de az én tízezer kötetnyi könyvtáramat hová fogom vinni, mi lesz vele? Anyámat nyolcvanéves korában hoztuk el Gömörből Dunaszerdahely mellé, és ma már látom, hogy ilyet soha többet nem lenne szabad megtenni senkivel, hogy valakit 70-80 éves korában nemhogy Amerikába elvinni, de még Gömörből a Csallóközbe se. Úgyhogy nekem a lehetséges amerikai lét emiatt sem jutott soha eszembe. De mondok neked valamit, ami összefügg ezzel, meg azzal az előbb emlegetett, a falujából szinte soha ki nem lépő emberrel, aki, ha egyszer mégiscsak világot lát, utána viselheti az egésznek az ódiumát. Szóval már három hete itthon voltunk Amerikából, a feleségem, Magda elment Ipolybalogra, én pedig itt maradtam hétvégére egyedül a gondolataimmal, s akkor egyszerre hihetetlen erős nosztalgiám támadt. Hiányzott Las Vegas. Ebben, persze az is benne van, hogy végül is ott van a családom. Ennyire bonyolultak és összefüggőek a dolgok. Én már teljesen vilá
