Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
18 Duba Gyula Létszemlélete akkor még a „valóság” megélésének az irodalmi-szellemi lehetőségén nyugszik. De a gondolatiság már ekkor elemi ösztöne, zsigeri tulajdonsága, részben tapasztalati, másrészt alkati adottsága. Amikor a hatvanas évek elején egy bizonyos „szemlélet ellen” vitát indított, igazából nemcsak a sémák és közhelyek uralma ellen emelt hangot, sokkal inkább a hiteles lírai fogalmak és ő- szinte költői érzések jogukba való visszahelyezését szorgalmazta. S amikor az Egyszemű éjszaka költőit felkarolja, az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként hivatalból is foglalkozott verseikkel, a „személytelenségre” figyel fel verseikben, az újszerű „csendre” szövegeikben, s etalonként Tolnai Ottó „csendjét” sejti mögöttük. Az antológia címéről pedig így ír:,,Egyszerre fejez ki hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat. Az utána következő versek az »éjszakát«, egyfajta társadalmi gyökerű magány (éspesszimizmus), az egyetlen »szemet« pedig a költészet jelképévé emelik. S abban a magányérzetben és költészetbe vetett hitben: egységesek. ” Más írásában azonban, korábban, elégedetlen volt velük: „Ezek a fiatalok nem ismerik Eliot, Eluárd, Saint-John Perse, Holan vagy akár Nemes Nagy Agnes »hallgató« költészetét, vagy csak nem hat rájuk?...Mintha a fiatalok megnyugtató elméleti tájékozottsága nem párosulna kellőképpen gazdag és változatos versélménnyel. ” Gondolati hitelességgel ekkor Tőzsér személyében összegződik az akkori időkre jellemző szellemi reneszánsz és világra nyitottság, amely tartósan befolyásolta irodalmuk útkeresését. Ekkor írja költőnk - 1969-ben — egyedülálló verstani tanulmányát, A lírai vallomás hogyanját (Ozsvald, Zs.Nagy és Gál Sándor munkái okán), melyben a „személytelenséget” kutatja a költészetben. Ez a dolgozat később Az irodalom valósága című kötet tengelye, legsúlyosabb opusa lett. Nem véletlen, hogy a kötetet elmarasztalóan bíráló, pártos elfogultságé Bábi Tibor éppen ezt az írást tűzte tolla hegyére. Magam Esztétikai gondolkodás - paradoxonokkal címen, elemző esszével szóltam hozzá a témához, így vélekedve: „ Tőzsér Arpád autentikus gondolkodó és végletekbe gyakran a gondolati sémáktól való viszolygása és... küzdelme »a teljesség kimondhatatlanságával« viszi. Úgy vélem, erre vonatkozóan biztosítéknak fogadhatjuk el azt az egyre inkább stabilizálódó dialektikus egyensúlyt, melyben Tőzsér »ellentétei« megvalósulnak, s amelyben a világot újrafogalmazni akaró költő nagy összefüggéseket és távlatokat biztosít a közíró napi problémáinak, ugyanakkor, amikor a néptribun szolgálatkényszere a valóság közelébe kényszeríti a megfoghatatlannal kacérkodó esztétát. ” 3 Az Érintések (1972) című, nem egészen egy ívnyi verskötet (címlapján egy Joan Miro rajzzal) szintén új esztétikai eszményt hoz irodalmunkba: a személytelenséget mint költői magatartást. Az érzéseket, a hangulatot és szenvedélyt az elvontság, a gondolati elmélyülés felé közelíti. Lírai hőse nem a valóságtól menekül, hanem a transzcendenciák felé tekint.
