Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
16 Duba Gyula valamit, hogy az állításban a tagadás is ott van: maga az állító személye, hisz ő nem állíthatja magáról teljes komolysággal például, hogy „lába közé vett a halál”, ha közben még verset ír. Ennek az állítva tagadó „más hangnak” az értelmét és lényegét a Finita la commedia című kezdődarabban találjuk: „ Csak aki nevet, azonos magával,/ ki komor, az idegen, valaki más”. A versek hangja ingerkedö és játékos, de nem komolytalan, mosolyuk mélyén az előző ciklusok szemlélődő nyugalmát, tárgyilagosságukat érezzük, a mosoly és ingerkedés nem nyomja el a gondolatot. Ismételjük meg: értés és kritikus azonosulás van mögöttük. A könyv egésze pedig így lesz teljes: szintézis és betetőzés, tehát - csúcs! Tőzsér Árpád fél évszázados költői munkájának persze vannak-lehetnek más korszakos csúcsai, értékei is, de a Csatavirág olyan értelemben (is) magaslat, hogy széles látóhatárt nyit visszafelé, az eddig bekalandozott égtájak felé. Ha innen széttekintünk, belátjuk a teljes tőzséri „szellemi birodalmat”, vidékeit, régióit, felfoghatjuk méreteit, jelentőségét. 2 Ezerkilencszázötvennyolcban a Fiatal Szlovákiai Magyar Költők antológiája bizonyos értelemben lírai „forradalmat” jelentett. Fiatalos életérzést, friss szemléletet, személyes hangot hozott az addig meglehetősen sematikus szlovákiai magyar költészetbe. A versenyelv, a forma és stílus még a hagyományokhoz (is) igazodik, ezen belül jelennek meg — érzésvillanások és eredeti képek, szimbólumkísérletek alakjában — az egyéni jegyek. A Tőzsér-versek ezeken túl még valamivel kitűnnek: a következetes gondolatiság fegyelmével. Ez az erő korán megérinti a költőt, érzései élők, ám visszafogottak lesznek tőle, érzékenysége, szenvedése nem jajongó, szenvedélye nem tomboló. Ekkor még leginkább a tájban fogja föl a létet, lírája a környezetben él. Hegyek és erdők, híres csárdák és csordakutak, növények és fák s egyszerű emberek keltik fel figyelmét. Költői szemléletének természetét és verscsináló módszereit rövid verseiben, egyetlen jelenségre összpontosított négysorosaiban érhetjük tetten leginkább. A kavarogva mozgó valóságot rendszerint egyetlen elvont képbe tömöríti, s ettől az elvont képtől maga a „valóság” is gondolattá válik. S ez később is költészete jellemző vonása marad. Első kötetei okán írtam költészetéről: „Egyéniségének egyetlen gyógyíthatatlan és emésztő szenvedély a jellemzője: mindennek tudni akarja a lényegét és az okát. S ez a dühös kíváncsiság keménnyé, érdessé és tárgyilagossá teszi a hangját. Verseit olvasva az az érzésem, hogy a költő egyetlen pontba és egyetlen másodpercbe sűrítve szeretné látni s így megérteni a világot, a létet, az életet. (»Hallom a világot egyetlen percként«, A perc.) Felfogni tömören és tökéletesen. Minden apró részletre érvényesen; először megérteni, aztán kifejezni. Többet nem akar - de kevesebbet sem. ” Az ötvenes évek végén még „alig” költő, s már szűknek érzi irodalmunk
