Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Jakab István: A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei
46 Jakab István A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei (Székfoglaló előadás a Kazinczy Ferenc Társaságban) Elöljáróban annyit, hogy elsősorban magyartanárnak éreztem mindig magam, s csupán másodsorban kutató nyelvésznek. Rendszerint akkor vállaltam az utóbbi szerepet, amikor azért nem értettek meg egyetemi hallgatóim valamilyen nyelvi jelenséget, mert a nyelvészeti szakirodalom hiányosan vagy helytelenül fejtette ki a szóban forgó témát. Ilyenkor kénytelen voltam „átvedleni” kutató nyelvésszé, hogy érthetővé tegyem számukra a tananyagot. A címben jelzett témáról szóló írásom 1972-ben jelent meg A jelzős szerkezetek redukciójának szószerkezeti vizsgálata címmel a Magyar Nyelvőrben (1972/1.). Még a hatvanas években tapasztaltam ugyanis, mennyi problémát okoz a jelzős szerkezetek összevonása folytán létrejött, egy szóból álló mondatrészek mondattani és szófaji funkciójának megértetése, megtanítása. Nemcsak az egyszerű mondatokban találkozhatunk ezzel a problémával, hanem az alárendelő összetett mondatokban is, amelyeknek főmondatában csak egyetlen utalószóra redukálódik a jelzős szerkezet, s a megváltozott szintaktikai szerepű utalószó alapján határozzuk meg a változás folyamán tartalmilag érintetlenül maradt mellékmondat mondattani szerepét. (Sajnos, itt most csak az egyszerű mondatokban végbemenő összevonásokkal foglalkozhatunk, a könnyebb érthetőség kedvéért a lehető legegyszerűbb példákon mutatva be a jelenséget a háromfajta - a minőségjelzős, mennyiségjelzős és birtokos jelzős - szerkezetben.) Nyelvhasználatunkban naponta számos jelzős szerkezet fordul elő. Mint tudjuk, ezek - az esetleges névelőktől eltekintve - két szóból állnak: a jelzett szóból és a jelzőből. Szó- és írásbeli megnyilatkozásaink azonban nem volnának sti- lisztikailag kifogástalanok, ha minden jelzős szerkezetet mindig a maga egészében beszerkesztenénk mondatainkba: sok volna a szóismétlés, sok szót használnánk feleslegesen mind az egyéni közlésekben, mind pedig a társas nyelvi érintkezésekben. Márpedig a tömörség is követelménye a jó stílusnak. Nyelvünk mai fejlettségi fokán megvan a lehetőség arra, hogy a jelzős szerkezetek közül egyiket-másikat a belőlük redukálható névszói alakkal helyettesítsük. Például ha a barátommal beszélgetve amiatt panaszkodom, hogy nem találok nekem tetsző szürke öltönyt a boltokban, akkor ő — ha jó a stílusérzéke — nem úgy fog erre reagálni, hogy ő pedig bar
