Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Fried István: Imagológia - komparatisztika
40 Fried István teszi lehetővé annak fölismerését és fölismertetését, miszerint az irodalom és (tá- gabb) kontextusa egymásra hatással van, és ez a hatástörténet tulajdonképpen egy alakulástörténetben szemlélhető. Ilyenformán népszerűsödött az a kézenfekvőnek tetsző tézis, hogy mind a saját, mind az idegen „konstrukció”, valamihez képest az, messze nem öröktől fogva, kontinuusan létező, érintetlen/érinthetetlen tényező. Éppen ellenkezőleg, saját és idegen csupán egymáshoz viszonyítva határozhatja meg pozícióit, amelyeknek mind külső, mind belső „történetük” más; ezúttal azt emelném ki, hogy irodalmi/kritikai álláspontok változásaival van szoros összefüggésben. S itt korántsem arról a jó szándékú, humanista elkötelezettségről van szó, amely az első, majd a második világháborút követőleg körvonalazódott, és amely a kom- paratisztikában és így az imagológiában a népek közötti béke „tudományát” vélte fölfedezni;12 és az eszmék, motívumok stb. monogenézisét elvetve a poligenézissel gondolta eliminálhatónak a kulturális felsőbbrendűségről szóló, nagyhatású téziseket, továbbá a saját és az idegen „dichotómiáját” a mentalitások, auto- és hete- roimage-ok, nemegyszer reflektálatlan egymáshoz közelítésében, kritikátlanul fölvázolt párhuzamaiban hitte feloldhatónak. Egy új komparatisztikai kézikönyvvel egyetértve13 gondolom, hogy a mellőzhetetlen imagológiai kutatásnak nem célja, nem feladata (hiába is vállalná), hogy megszüntesse a különbséget a saját és az idegen között, már csak azért sem, mivel idegenen nem az ellenségest, hanem az eltérőt, a más nyelven beszélőt-írót, a más nyelvi-kulturális hagyományokból kitekintőt, a más földrajzi körülmények között élőt és nem utolsósorban a más (persze, nem hermetikusan zárt) történelembe „vetett”-et kell értenünk. Idézett komparatisztikai kézikönyvünk joggal hivatkozik Madame de Stael De ľAllemagne (Németországról) című munkájára,14 amely keletkezésének krónikájához tartozik az a műfaj, amely az idegenségtapasztalat forrása (a szerzőnő két utazása német földön), és amely a franciák számára közvetíti a németség tágabban értelmezett kultúráját (a német szokások rajzát, beszámol az irodalomról és a képzőmü-vészetről, a filozófiáról és etikáról, valamint e megjelölést adja a negyedik részben: A vallás meg az elragadtatottság), egyben a déli és a nordikus irodalom/kultúra tipológiájával szolgál, kirajzolván az európai kultúra két, egymással egyenrangú körét. Talán elsőként sugallja, hogy az eltérések, az „idegenség”-ek nem egyszerűen áthidalandók, hanem a dialógusnak mintegy előfeltételei, hiszen a saját és az idegen viszonyát nem a problémátlan integrálás, a saját pozíció feladása egy ki tudja, miféle kompromisz- szum révén, és semmiképpen nem a „totalizáló” meggyőzés, az „idegen” „idegen- ség”-ének megszüntetése és a saját rávetítése jellemzi, ugyanígy utasíttatik el a merő tolerancia (a másik csupán „eltűrése”). Ellenben a megértés, az idegen idegenként értése, a sajátban feltárandó idegen, illetőleg az idegenben esetleg feltárható saját mindenképpen az összehasonlító imagológia jogosultságát támasztja alá.15 Ehhez hozzátéve azt is, hogy elsősorban írói életművek és irodalmi szövegek révén az auto- és heteroimage-ok igen sokféle változata bontható ki, a cselekmény szerveződése, a különféle nyelvi és kulturális hagyományok képviselői mint szere
