Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Duba Gyula: Szégyen (2) (regényrészlet)
32 Duba Gyula Uralkodók és törvényhozók mennek, írók és költők elenyésznek, szövegek és müvek feledésbe süllyednek, de a népi bölcsesség örök életű, mindent túlél... Ki mondhatná meg, hogy isten malmai mióta őrölnek...?! íróasztalánál ül, nézi a zöld billentyűket, tekintete körbejár a szobabelsőn, régi barna bútorok, képek, görögfejes bronzcsillár, az időről szóló esszén dolgozna... de nincsenek gondolatai, tehetetlen, az idő megmakacsolta magát, ellenáll... balgaság, gondolja Morvái, az idő fütyül rá, ahogy másra is, teszi a magáét, halad vagy telik, ahogy vesszük, mint az ókori görög bölcs folyója, amelybe nem lehet kétszer belelépni, mert már elfolyt, az már nem az a folyó lenne, az idő is így folyik, lustán vagy sebesen, nehézkesen vagy rohanva, de az elmúlt pillanat már nem érzékelhető, tovatűnt, mint a folyó habja, az idő nem törődik velünk, önmagáért van, s ezt tudja, úgy is viselkedik... ebben a pillanatban cseng a telefon... Klasszikus fekete telefonkészülék, modem kínai kivitelben, tárcsáján a számokat nem forgatni kell, hanem nyomogatni, a hangja is újszerűén dallamos, de... mintha a múltban csengene. Felveszi a kagylót, halló!, mondja Morvái. Nem mondja a nevét, hallóval jelentkezik, így szokta meg. Aki hívja, bizonyára tudja, kit hív, talán a hangját is megismeri, halló!, mondja még egyszer... A kagyló néma marad, hallgat a telefon, finoman perceg, s mintha óriási távolságok süket mélysége surrogna benne, s mintha valaki lélegzetét visszafojtva fülelne... Halló..! A fekete k- agyló nem szólal meg, néma marad, finoman surrog benne a messzeség, majd aprót kattan s utána szinte azonnal felcsendül a dallamos hívójel. A vonal másik végén letették a kagylót. Hát itt van, gondolja magában Morvái, ezt már ismerem... Egykori konszolidációs időkben, a hetvenes évek közepén regényrészletét sugározta a Szabad Európa rádió. Aztán nemsokára a felesége zaklatottan fogadta: felhívott egy ismeretlen férfihang és gunyoros, ellenséges hangon megkérdezte, hogy mire költjük a dollárokat, melyeket honoráriumként a Szabad Európától kapunk?! Nyugati valuta lesz, mondta rosszalóan a hang, micsoda szerencse, igazi gazdagság, sok-sok Tuzex-koronát kapnak érte..! A felesége megrémült, semmiről nem tudott, s az ismeretlen nem várt választ, letette a hallgatót... Másnap ismét hívta őket, naponta felhívta, ő a szerkesztőségben dolgozott, s a felesége sírva fogadta, s elmondta, hogy a hang színre változik, de mindig ugyanazt mondja, rekedtesen sípoló tenor, vagy mélyen fenyegető basszus, máskor reszelős alt vagy behízelgő bariton, ugyanazt ismétli, hogy mire költik a dollárokat, mit vesznek érte a Tuzex- boltban, ahol minden kapható... Aztán a hívások abbamaradtak. A mostani hívás más, de hasonló célú, ravasszabb lélektani hadviselés jele, szintén titokzatos. Annak a régi hívásoknak a forrását és értelmét ismerte, az állambiztonsági szervek figyelmeztetése volt, az új hívás rejtélyes, mert háttere e- gyelőre ismeretlen. S miután rejtélyes, egyben félelmetes! Hív, de nem szól, jelzi magát, de hallgat. A némasága fenyegető, a háttérben marad és vár. Biztos, hogy felhívja ismét... Mindez módfelett kedvez írói képzeletének, amely amúgy is pokoli