Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Grendel Lajos: Négy hét az élet...(Regényrészlet)
Négy hét az élet... 13 „Mindenkinek tartozni kell valahová”, üzente megemelt hangon a konyhából, mielőtt újra elhagyta volna a házat. „Én nem leszek kivert kutya.” Amikor Kati hozzáköltözött, nem voltak még házasok, s ha voltak is „álmaik” (milyen hamar banálissá és gyerekessé is tud kopni ez a szól), azokat a megvalósíthatóságuk potenciálja felől mérlegelték, sok kijózanító tapasztalat birtokában. Nem a lehetetlent kívánták, nem délibábokat kergettek lepkehálóval, hanem a lehetségest keresték a nem épp változatos hétköznapokban, egy olyan világban, amelynek a rendjét az ő megkérdezésük és jóváhagyásuk nélkül állították fel, s amelyben a rendszer részben a magánéletet is államosította. De ez egy darabig nem is igazán fájt, se neki, se Katinak. Akinek nem voltak tilos álmai, aki nem szegte meg a kötelező típusviselkedés szabályait, azt hagyták élni, s ha tehetséges volt és legalább egy kicsit ügyes, még vihette is valamire. De a felszín alatt még sokáig ott parázslótok a tilos álmok is. A megvalósíthatatlanok, a már fogantatásuk pillanatában halálra Ítélt álmok. A veszélyes álmok. Veszélyt azonban akkor jelentettek csak, ha az ember egy óvatlan pillanatban, részegen, vagy felindultságában, vagy megsebzett igazságérzetében elvesztette a „valóságérzékét”. A józan mérték- tartásnak, az álomtalanított életnek soha annyi vakbuzgó hive nem támadt, mint hatvannyolc után ebben a porig alázott, velejéig képmutató országban. Sanyi pedig nagyon vigyázott arra, hogy a józan mértéktartás határait ne lépje át. Szerencsés embernek mondhatta magát. Pozsony egyik elit gimnáziumában tanított matematikát és fizikát, folyékonyan és akcentus nélkül beszélt szlovákul, kollégái nem zaklatták, nem áskálódtak ellene, ellenségei nem voltak, azt pedig mindenki tudta, hogy ki a besúgó a tantestületben. Krisztina és Dani nem ismerhették ezt a világot, gyerekszemmel hogyan is ismerhették volna! Gyerekszemmel, ha csak a rendszer nem avatkozott bele brutálisan a család életébe, ha nem börtönözte be, nem sújtotta állásvesztéssel valamelyik családtagot, nem volt különbség diktatúra és demokrácia között. Gyerekszemmel a világ nem erről szól. Első görögországi nyaralásuk alatt, „fene a jó dolgotokat!” megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy tíz vagy húsz évvel ezelőtt korántsem lett volna olyan magától értetődő dolog, hogy az Égei-tenger vizében áztassák a töküket (illetve Krisztina a seggét), az ilyen elavult duma annyira sem érdekelte őket, mintha a félvezetőkről vagy a lamináris és turbulens áramlásokról tartott volna kiselőadást. Föl sem fogták, hogy miről beszél. S ami rosszabb, talán nem is akarták érteni. Ilyesmivel Sanyi többé nem próbálkozott. Meglehet, azért sem, mert félt, hogy a végén talán mégis megértik, miről beszél, s ez őrá nézve még rosszabb lesz, mert gyávának és konformistának fogják tartani. Mikor megházasodtak, úgy tűnt, Katinak is benőtt a feje lágya. Se elsőre, se másodjára, se harmadjára nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, s akkor ő csak azért is elszegődött segédszínésznek a kassai magyar színházhoz, ahol néhány évig boldogan furdőzött a csóró bohémek többé-kevésbé szabados életében, s fütyült rá, hogy komolyabb szereppel egyszer sem bízták meg. Kezdetben Sanyi sokat faggatta őt ezekről az évekről, de nem sikerült szóra bírnia. Úgy tűnt, ezeket az éveket
